Szabadság

Szabad vagy teletetoválni a testedet. Szabad vagy azonos neművel házasságban élni és gyereket nevelni. Szabad vagy különböző neművel nem kötni házasságot, mert minek. Szabad vagy naponta váltogatni a partnereidet. Szabad vagy lilára vagy zöldre festeni a hajadat.  Szabad vagy olyan szereket használni, amelyek súlyos hatással vannak rád. Szabad vagy új helyen, új emberekkel új életet kezdeni, életed bármely pillanatában. Szabad vagy azt elfogadni helyesnek, amit te annak látsz. Szabad vagy igent vagy nemet mondani bármire, ahogy gondolod. Szabad vagy magad dönteni a sorsodról. Szabad vagy az élet dolgait értelmezni. Szabad vagy azt tenni, amit csak akarsz.
És ez jó.
Mert ha bármit döntesz, az a te saját döntésed lesz, és senkinek nincs joga kritizálni. Ha kritizálna, a te szabadságodat korlátozná. Ha nem is korlátozna, de ő a saját fogalmai szerint értelmezné, dekódolná a tetteidet, üzeneteidet, azzal is behatárolna, félreértene, beskatulyázna téged. Éppen ezért nem teheti meg senki, hogy saját fogalmai szerint ítélje meg a másikat.
Ez a szabadság.
Én nem csak nem akarlak megállítani, hanem nem is mondok véleményt a tetteidről, hiszen azok belső indítékait nem ismerhetem. Lehetnek elképzeléseim, de ezek az én elképzeléseim, nem a tieid. Ha téged akarlak megérteni, ahhoz veled kell beszélnem, nem rólad másokkal, akik nem ismernek téged.
Mi ez az ultraliberális szöveg egy muszlimtól?
Hát az iszlám nem a hagyományos értékek, a házasság, a család mellett foglal állást? Nem lehet Dunát rekeszteni a tilalmaival, amelyek rengeteg, a közfelfogás által elfogadott gyakorlatra vonatkoznak? 
Igyekszem távol maradni attól, amit nem tartok magam számára hasznosnak, és igyekszem minél többet tenni abból, ami nekem segít. 
Az, hogy én fontosnak tartom a házasságot, és nem létesítek kapcsolatot azon kívül, az nem azt jelenti, hogy erkölcstelennek tartom azt, aki ezt teszi. Szabad neki azt tennie, nekem pedig ezt. Azt, hogy a nemiséget egy adott dolognak tekintem, nem jelenti azt, hogy elítélem azt, aki szerint választható. Ő szabad, és én is. Azzal, hogy én nem iszom alkoholt, sőt, végigolvasom a boltban a sütik összetételét is, nehogy 0,00001 % benne legyen, ez az én szabályom az én életemre. Ha valaki a vasárnapi ebéd mellé elfogyaszt egy pohár vörösbort, nem tartom alkoholistának, és ha valaki úgy érzi, a mindennapos stressz mellett néha szüksége van ennél többre, az az ő joga.
Ha én felöltözöm bő ruhákba, sőt, még kendőt is teszek a fejemre, ezzel nem mondom, hogy aki miniszoknyában jár, az prostituált.
Még akkor sem, ha tényleg létezik olyan környezet, ahol azt jelenti. De megadom neki a szabadságot, hogy ő definiálja magát. Például lehet, hogy így fejezi ki a nőiességét. Vagy hogy középiskolában még nem volt ilyen alakja, és örül, hogy végre felvehet ilyet is, ünnepli szépségét. Vagy egyszerűen ez akadt a kezébe. Nem tudom, nem az én dolgom.  Ha ismerném, akkor sem lenne jogom utalni rá, akár előtte, akár a háta mögött, hogy márpedig tény, hogy vannak olyan nők, akik más okból hordják a miniszoknyát, és hogy hát neki, ha már felveszi, számolnia kellene vele, hogy az embereknek ez fog az eszébe jutni...
Az ő jogát, hogy ő definiálja miniszoknya-viselését, senki nem veheti el tőle. És ha valaki a saját fejében lévő dolgok alapján alkot róla véleményt, az azt az embert minősíti, nem azt, akiről a véleményt alkotja. Tehát ha valaki azt mondja egy miniszoknyás lányról, hogy prostituált, akkor ő a szűk látókörű, viszont a lány nem lesz emiatt prostituált. Nincs egy embereken kívüli, felüli abszolút értékrend, ami felülírhatná bárkinek a saját interpretációját, ami fontosabb lenne, mint az ő saját választása és ennek indoka, szándéka.
Ezért szeretem a szabad gondolkodást.
Tehát ha én bővebb, hosszabb ruhában járok és kendőt veszek fel, akkor nekem is elidegeníthetetlen jogom, hogy ezt az én saját definícióm szerint értelmezzék. Nincs olyan, hogy "a kendő ezt és ezt jelenti". Biztos van olyan környezet, ahol azt jelenti, például ha valahol egy kényszerhez köthető. De az, hogy máshol mi mit jelent, nem határoz meg engem. Ha én felveszem a kendőt, akkor azt az én saját döntésem miatt veszem fel. Lehet, hogy valahol valakit rákényszerítenek, nagyon sajnálom az ilyen helyzetet, nem értek egyet vele, de ez nem mocskolja be az én kendőm szabadságát.
Volt egy rajzgyűjtemény. Sajnos nem találom, pedig nagyon tanulságos és meglepő. "Különleges, furcsa" nőkről szól, akiket bátorít saját döntésükben, és abban, hogy ne hallgassanak az előítéletekre. Van ott olyan nő, aki nem szeretne gyereket, van, aki nem akarja többet szőrteleníteni a lábát, van, aki leszbikus, aki sok tetoválással rendelkezik, és azzal az előítélettel kell szembesülnie, hogy ezért szabados erkölcsűnek tekintik. És kendős is van. A művész mindannyiukat arra biztatja, hogy ne foglalkozzanak az előítéletekkel, a beskatulyázással, a sztereotípiákkal, csak éljék a saját életüket, ahogy szerintük az jó.
Az egyik hozzászóló a kendős lány képéhez odaírta, hogy ez az egyetlen, amivel nem ért egyet, mert "a kendő a nők elnyomásának a jelképe".
A kérdésem az lenne ezzel kapcsolatban, hogy miért fontos ennél a sorozatnál, hogy ő személy szerint mivel ért és mivel nem ért egyet? 
Arról szól a szabadság, hogy "megengedem", amivel egyetértek, de nem fogadom el, amivel nem? Mi alapján húzom meg toleranciám határait?
Természetesen én sem azonosulok mindegyikkel a képeken szereplő nőkből. De nem gondolom, hogy emiatt nem kellene őket elfogadnom. 
Én a saját életemben meghúzom a határokat, de ezek az én tetteimet határolják be, nem a toleranciámat.
Hiszen a tolerancia, a türelem, az elfogadás pontosan azt jelenti, hogy elfogadom azt, ha valaki máshogy gondolkozik, máshogy él, más elveket követ.
Természetesen ennek is van határa, hogy ne lépjen be az én szabadságomba.
De amíg ő nem korlátoz engem azzal, hogy úgy él, ahogy akar, addig elfogadom őt úgy, ahogy van.
Ezen felül, ahogy a miniszoknya vagy a sok tetoválás sem jelenti azt, hogy valaki erkölcstelen lenne, a kendő sem egyenlő azzal, hogy én el lennék nyomva. Ő jobban tudja, miért néz ki így, mint azok, akik ítélkeznek felette. És én is jobban tudom.
Tehát a szabadság jár másnak és jár nekem is. Elfogadom az embereket saját életmódjukkal és saját önmeghatározásukkal, és nekem is jogom van, hogy én határozzam meg, hogy amit teszek, azt miért teszem. Nincs senki, aki jobban tudná.
Talán van olyan ember, aki belelát a másik szívébe?
Ez a hozzáállás ellenkezik igazán a szabadság eszméjével, és az, hogy akkor fogadok el valamit, ha olyan, mint én.
Elfogadlak - és fogadj el te is.
Légy, aki akarsz lenni - és hadd legyek én is az, aki akarok lenni.
Elhiszem neked, hogy ahogy magadat meghatározod, az egy rendszer, és nem a saját értékrendem szerint határozlak meg - hidd el te is, ahogy én meghatározom magam, az egy rendszer, és ne a saját értékrendedbe próbálj betuszkolni - mert nem fog sikerülni.
Respect. 

Dzsihád

Dzsihád

Mostantól valószínűleg kibővült a blog olvasóinak száma, köszöntjük a nemzetbiztonsági hivatal és esetleg a CIA olvasóit is J

Nagyon hasznos ez a téma, bizonyára mindannyiunknak van mit tanulnunk.

Mi is a dzsihád? A szó erőfeszítést, küzdelmet jelent.

De miért kell küzdenünk? Nem lenne az életünk sokkal nyugodtabb küzdelmek, fáradozások nélkül?

A helyzet az, hogy valószínűleg könnyebb lenne, de boldogabb semmiképpen sem.

Mit éreztek egy sűrű nap után?

És akkor, ha egész nap a gép vagy a tévé előtt punnyadtatok?

Ugye?

Én a magam részéről iszonyú boldog vagyok, ha sok minden belefért egy napba. A végén végiggondolom, hogy mennyi minden történt, mi mindent csináltam, és jó érzésem támad belül. Érzem, hogy élek, hogy az időt jól használtam ki.

Ha viszont nincs kedvem felkelni, minden lassan megy – nekem, az idő ellenben rohan, leragadok a facebookon, 2 órába kerül megreggelizni, mire mások már az ebéden is túl vannak, el kellene menni valahova, de még ez, még az, ma már nem megyek, mindjárt este… na az ilyen napokat nem szeretem.

Hogyan tudom megvalósítani az első típusú napot?

Egy valami kell hozzá: küzdelem.

Dzsihád.

Dzsihád felkelni és meginni 4 pohár vizet. Dzsihád wuduzni és imázni. Dzsihád bekapcsolni a számítógépet, de neeeeem, a netet nem, csak odamenni a tornázós zenéimhez és adni rá kakaót. Dzsihád csinálni még egy felülést, és még egyet, és még ötöt. Dzsihád végigcsinálni valamit.

Dzsihád elhatározni, és menni, nem megállni.

Dzsihád elszakadni attól, amit évekig, évtizedekig hittél magadról, és elhinni, hogy az lehetsz, aki akarsz. Dzsihád minden nap tudni, újra felfedezni, hogy ki is ez.

Dzsihád odafigyelni.

Dzsihád terveket szőni és végrehajtani.

Dzsihád nem abbahagyni, mindig menni tovább.

Dzsihád a dolgokat nem a szőnyeg alá söpörni.

Dzsihád az élettel szembenézni.

Dzsihád kinyitni az ablakot, hogy bejöjjön a friss levegő.

Dzsihád menni előre mindig, sohasem feladni.

Dzsihád a félelmeinktől megszabadulni.

Dzsihád elfogadni és szabadnak lenni.

Dzsihád boldognak lenni.

Dzsihád élni és nem meghalni.

Fusilli

A citrom, a gyömbér és a tonhal szimfóniája csodálatosan kiegészül a ropogós zöld jégsaláta és a fehérpaprika frissességével, mindehhez harmonikusan párosul a lágy ízű, ám annál rafináltabb formájú fusilli. Öt órás séta után éppen ideális volt ez a könnyű vacsora. Egy tábla csokikrémes milka van a táskámban. Már kb. három napja. Még maradhat.

Érzem az izmaimat, van hasfalam!  Érzem a hideget, a meleget, az illatokat, a fényeket, a színeket, az ízeket. Keresem, megtapasztalom magamat, ki is az a pillangó, aki túl sokáig maradt abban a száradt barna bábban.

A vasálarcosra ránőtt az álarc, csak a réseken tudott kikandikálni. Időnként. De mozgásában, cselekvésében, döntéseiben a páncélja volt ő maga.

Én vagyok a hajam. Talán még két centi sincs, de elképzelhetetlenül erős.

Mintha egy álomból ébredtem volna. Vagy mint mikor kicsi voltam és filmet néztem, és utána percekig, talán órákig még benne voltam a filmben, én voltam a hercegkisasszony. A valóság sokkal távolibbnak tűnt. Most ennél sokkal jobban tudom, hogy ja, de hát az nem is én vagyok! Talán azok a hercegkisasszonyok a mesefilmben közelebb álltak valódi énemhez, mint ahova a film végeztével be lettem szuszakolva.

Felébredtem.

Kapcsolatban vagyok mindennel, mert végre nem egy homályos üveg mögül nézem, ahonnan minden egyformán szürkésbarna.

Yasmin Mogahed hajóján utazva az evilág óceánja nem keríti a hatalmába a hajómat. A szívemmel Allah áldását érzékelem mindenben és ennél ki nyújthatna többet?

És ahogy az Isten iránti elvont imádatom kézzelfogható szeretetté válik, amely maga után kényszerít minden más szeretetet, furcsamód nem távolabb, hanem közelebb kerülök az evilághoz. Talán azért, mert a helyére került.

Amíg az evilágnak akartam megfelelni, magas polcra raktam, és ez eltávolította. Most Istent szeretem a legjobban, és hálás vagyok Neki egyik (számomra) felfedezetlen, titokzatos csodájáért, értem. Ez tölti be az életemet, a napjaimat. Felfedezem magamat.

Nincsenek határok. Sem a stílusomban, sem a viselkedésemben, sem a képességeimben, sem a testemben (nem csak pozitív irányban ;) ), semmiben. Isten minden nehézséget meg tud könnyíteni, és ahogy a szuribeadásnál megtanultam, nem a Vörös tengert nézem, hanem Azt, Aki szét tudja választani, és bármilyen félelmetes veszély elől meg tud menteni, bármilyen áthatolhatatlannak tűnő akadályt meg tud nyitni.

Eddig megengedtem másoknak, hogy ők határozzanak meg engem, ahogy eszükbe jutott, ahogy kényelmes volt nekik, vagy csak mert nem tudtak mást elképzelni. Meg akartam felelni ennek a képnek, hogy el legyek fogadva, de megfelelni sose tudtam, elfogadást sose kaptam. Belül meg mindig valahol máshol voltam. Elvágyódtam, de nem az elvágyódás romantikus érzéséért, hanem mert tudtam, láttam, hogy van, ahol süt a nap. Lehet máshogy is. És a lelkem valahol mindig ott volt. Utaztam, mert amíg az ember utazó, nem kell megfelelnie, nem kell kifordulnia önmagából. Elfogadnak, ahogy vagy, és téged sem zavar, ha csöpög a csap, hiszen holnap más máshol fürdesz.

Azt hisszük, amikor ott vagyunk, benne vagyunk, akkor látjuk a dolgokat saját értékükön. Pedig szerintem nem. Időbeli, térbeli távlatból az ember egy olyan perspektívát kap, hogy meg tudja ragadni a lényeget.

És ez az, amikor kapcsolatban vagy a dolgokkal. Amikor megérintenek, megszólítanak. Mert nem függsz tőlük, és ők sem tőled.

Isten teremtett engem. Olyan képességeket, lehetőségeket adott nekem, amilyenekről álmodni sem mertem. Én egyedül Tőle függök, a Világok Urától. Nem a teremtményeitől, a körülményektől, vagy más, hozzám hasonló emberek behatárolt gondolataitól. Nem a szürke hétköznapoktól, ahol egy étel megalkotása a ”teendők”-lista egyikére redukálódik. Nem, ahogy drága testvérem mondta, a főzés művészet.

De mi is a művészet? Ki is valójában a művész? Teszem fel a kérdést most, miután 2 órát szánkóztam annak a helynek a közvetlen szomszédságában, ahol egykor négy éven át igyekeztek meggyőzni róla, hogy én biztos nem. Esetleg jó anya még lehetek.

Jó sokáig el is hittem.

Én azt hiszem, a művész valójában az, aki a jelenben él. Én úgy érzem, ehhez az kell, hogy a helyén legyen a szíve, vagyis a szívében a dolgok a nekik való módon legyenek kezelve. Szeretem Istent, mert Tőle kapok mindent, ünneplem az életemet, és rácsodálkozok erre a gyönyörű világra.

Minden nap. Lüktet (vagy bugyog? ;) ) bennem az élet, és boldog vagyok, mint egy gyerek. És így mindennel, amit csinálok, ezt fejezem ki. Hogy művészet ez? Nem is ez a fontos, már ez sem fontos.

Mi fontos? Csak a hajam, a kék ég, a fénylő hó, és a citromos gyömbér. És mindenek előtt Az, Akitől kapom mindezt.

A bácsit is, aki meg akart halni, a cseresznye íze mentette meg.

masha Allah - szótár

sok visszajelzést kaptam drága nem muszlim olvasóimtól, hogy kellene egy kis szótár a bloghoz :)

itt egy vicces összeállítás, amit találtam, hogy hogy értelmezik azok, akik sokszor hallják azt, ahogy az emberek használják, de nem tudják a szavak pontos jelentését. Hm.. az in sha Allah elég rossz fényt vet ezek szerint azokra, akiket az illető hallott...
Erre mondják ugye, hogy az iszlám tökéletes, de a muszlimok nem.
Mit is jelentenek akkor ezek a kifejezések, és miért használjuk őket?

Asszalamu alaikum - béke veled. Ez egy fohász az illetőért, akinek mondjuk. Az iszlám szerint az ember minden tette fel van írva, és Isten meg fogja jutalmazni. Csak annyiért, hogy azt mondjuk: béke legyen veled, ahelyett, hogy szimplán heló vagy szia, 10 ilyen jótett (haszana) lesz felírva az embernek. (ez elég HASZNOS.... biztos véletlen a hang- és jelentésbeli hasonlóság, de azért nagyon szép :) )

ma saa Allah - amit Isten akart. Ezt mondjuk minden szépre, amit látunk, nehogy rossz érzés, irigység kezdődjön a szívünkben, hogy pl.: "neki milyen szép kocsija van, nekem meg nincs", és így akaratlanul is rosszat kívánjunk a másik embernek. Emlékeztetjük rá magunkat, hogy Isten akarta, hogy neki most olyan szép kocsija legyen - és ki mondta, hogy nekünk egy nap nem lesz? Allah mindenre képes. Természetesen cuki gyerekekre is lehet mondani, mert Isten akarta, hogy olyan aranyosak legyenek, vagy ha megdicsérjük valaki szépségét vagy ruháit. Nem "persze, ő milyen sovány, nekem meg nincs is ilyen jó cuccom, és ha lenne, akkor sem állna rajtam így", hanem irány a konditerem :)

in sa Allah - ha Isten akarja. egybe szoktuk mondani, és ezért sokan egybe is írják, én is régebben úgy írtam le, de az valami mást jelent, már sajnos elfelejtettem, de mindenesetre nem jót :) Szóval írjuk így, külön szavakkal. Na, a szóhasználat a kép szerint itt tér el a legnagyobb mértékben a jelentéstől, és ez elég gáz, mivel így az ember szavahihetetlent csinál magából, és rossz fényt vet az iszlámra is. Tehát nincs olyan, hogy "hát, úgy látszik, Isten nem akarta, hogy találkozzunk 3kor", mert hogy én 2.55kor még mindig otthon fekszem és a telefonomat nyomkodom. Akkor mondom, hogy "in sha Allah 3kor találkozunk", ha én a magam részéről mindent megteszek, hogy ez így is legyen. Természetesen ha Isten nem akarja, akkor úgysem fog összejönni. Felszállok a villamosra fél 3kor, de kilyukad a kereke :) és így nem érek oda 3ra. Az in sa Allah kifejezést akkor kellene használni, ha arra utal az ember, hogy ő mindent meg fog tenni, hogy összejöjjön a dolog, de természetesen elfogadja Isten akaratát, bármi is legyen az. Hogy fontos nekem a másik ember, de van Valaki, Akinek az akaratát mindennél többre értékelem. És ez csakis Isten.

asztaghfiruLlah - Isten bocsássa meg. Annyi mindent csinálunk, sokszor észre sem vesszük, hogy na, ezt most nem kellett volna. Ezért a legjobb az lenne, ha minél többször mondanánk. A Próféta szallAllahu alaihi wa szallam (Allah dicsérje és üdvözítse) naponta 70szer vagy 100szor mondta, pedig a legkedvesebb ember volt a világon.... na, nekünk hányszor kellene mondani?  Van még egy nagyon fontos különbség a képen látható használattól. Természetesen szép, ha valaki azért fohászkodik, hogy valaki másnak bocsásson meg Isten - de nem sokkal fontosabb, hogy saját hibáinkat javítsuk? Honnan tudom, hogy az az ember miért mondta/csinálta amit csinált? Miért zavar engem jobban, ha más hibázik, mintha én? A saját házunk előtt seperjünk ugyebár...

szubhan Allah - Magasztaltassék az Isten. Igen, mondjuk, ha nézzük a természetfilmet. Meg a természetet. Meg mindent. Yasmin Mogahed írta, hogy milyen fura, ha valaki elmegy egy kiállításra, és csodálja a gyönyörű képeket, de egyáltalán nem kíváncsi a művészre. Amikor nézzük a vörös naplementét, vagy a csupasz ágak között elsuhanó felhőket, vagy a még mindig nyíló rózsákat, nem érzünk égő vágyat, hogy megismerjük Azt, Aki ezeket alkotta? Csak dekorációi ezek a földünknek? Ha hallunk egy csodálatos, fordulatos, kiszámíthatatlan történetet, amely valakivel megesett, amelyet tuti nem tudott volna Steven Spielberg kitalálni, nem szeretnénk tudni, Ki írta ezt a forgatókönyvet? Amikor sétálunk, és hirtelen észreveszünk egy gyönyörű házat, mint ahogy a délszláv háború idején egy amerikai fekete kéksisakos katonának a földbe gyökerezett a lába a Pécsi Nemzeti Színház előtt.  A pécsi ember hányszor korzózik el előtte anélkül, hogy észrevegye? Természetesen mondanom sem kell, hogy mindenki a katonát bámulta, hogy mit néz. Hány csodát takar el szemünk elől saját vakságunk? Pedig milyen gyönyörű helyeken élünk? És Ki adta a tudást és képességet az embereknek, akik ezeket megépítették? És az anyagokat Ki teremtette, amelyekből felépültek? Igen, szubhan Allah, magasztaltassék Isten! Csodálom, szeretem, imádom a tengerparti naplementék, az azúrkék szín, a kabócák, a simogató napfény Teremtőjét, Aki olyan csodálatos módon írja életem forgatókönyvét, hiába próbálom meg mindig elrontani :) Szubhan Allah wa alhamduliLlah wa Allahu Akbar wa la haula wa la quwwata illa biLlah. Magasztaltassék az Isten és hála Istennek és Isten a leghatalmasabb és nincs erő sem hatalom csak Isten által. <3

subhan Allah <3

Kettősség?

Van egy csodálatos videó egy csodálatos lányról. Meghalt tavaly nyáron, 24 éves volt. Rengeteg szép dolgot mondott, amire rájött az életével és a betegségével kapcsolatban. Nem is igazán vagyunk abban a helyzetben, hogy felülbírálhatnánk, hiszen egyikünk sem fogja in sha Allah soha megtudni, milyen lehet 24 évesen meghalni leukémiában. Biztosan olyan dolgokra jön rá ilyenkor az ember, amelyet más nem tudhat.

Volt azonban egy gondolat, amellyel nem tudok egyetérteni. Azt mondta, a betegsége nem Istentől van, hanem a bűn miatt, amely megjelent a világban. Mintha a világ a jó és a rossz örökös harcából állna, és mindkettő egyenlő erővel rendelkezne. Ahogy valaki egyszer elmagyarázta, hogy az ő vallása szerint a halott csecsemők nem biztos, hogy a mennybe jutnak, hanem az ördög és az angyal „megküzd” lelkükért.

De tulajdonképpen ez után a karácsonyi időszak után az ember valahogy érzi is a levegőben azt, amiből kiindult az ünnep. Hosszabbodnak a nappalok, a világosság diadalmaskodott a sötétségen. Sötétség és világosság, rossz és jó küzdelme. A fény születése. Rengeteg hitrendszer van, ami erre épül, amelynek ez a kettősség a lényegi eleme.

Ez a körforgás azonban nekem egyáltalán nem megnyugtató. Igen, most új fényt kaptunk, de majd eljön az idő, amikor megint erősebbnek bizonyul a sötétség. Igen, léteznek a jó erők, de ott vannak a gonoszok is, és tényleg megragadhatják az ártatlan gyerekeket, fiatalokat? Tényleg lehetséges, hogy a bűn, a gonoszság miatt egy gyönyörű fiatal lány testét szétrágja a rák, és ilyen értelmetlen módon érjen véget az élete? A jó és a rossz egyenlő erővel bírnak, és a verseny pillanatnyi állásán múlik, mi lesz velünk?

Érdekes, hogy emberek, akik hisznek Istenben, így gondolkoznak. Hogy az Egyetlen, a Leghatalmasabb, a Teremtő, az Ellátó, a Gondoskodó Istenen kívül van olyan erő, amely kiveheti az Ő Kezéből a dolgok irányítását, akivel Neki küzdenie kellene, aki rosszra változtathatná a dolgokat, aki megbetegíthetne egy egészséges fiatalt és a pokolra juttathatna ártatlan gyerekeket?

Én ebben nem hiszek. Igen, létezik a gonosz a világban, de a hatásköre nagyon behatárolt. Embereknek sugdos, hogy tönkretegye az életüket, hogy tönkretegyék az életüket, hogy ne legyenek boldogok, hogy ne éljenek teljes életet, hanem aggódjanak, és a félelem, a gyűlölet vagy a kisebbségi komplexus feleméssze őket. Ezzel próbálkozik. Természetesen ezekből az érzésekből kialakulhatnak betegségek, de maga a betegség nem a sátántól van, hiszen tisztulás lehet benne. Isten áldása lehet, amelynek hatására az ember megáll, elgondolkozik, és jobb irányba fordíthatja az életét.

Én személy szerint úgy érzem, a betegségem Allah legnagyobb áldása volt az életemben. És azt is érzem, hogy egy hatalmasabb terv részeként minden a helyén van. És hogy a rossz, vagyis ami pillanatnyilag rossznak tűnik, nem biztos, hogy egy másik perspektívából tényleg rossz, mert a hatása sokkal jobb, mint a legszebb dolognak, amit csak elképzelni tudnánk.

Hiszem, hogy Isten irányít mindet, Akinél van a világban létező összes könyörület 99szorosa, és Akinek a trónjára fel van írva: „a könyörületem hatalmasabb a haragomnál”. Ha csak említjük őt, megszűnik a gonosz sugalmazása. Ő Hatalmasabb, Könyörületesebb, Irgalmasabb, Szeretetteljesebb, Kedvesebb mindennél és mindenkinél. És a borzalmas dolgok, amelyek itt történnek, egy másik dimenzióból szemlélve, ha az összefüggéseket nézzük, vagy, hogy mi származik belőle, nem is olyan borzalmasak. Az igazságtalanság áldozatai tudják, hogy a helyes úton járnak, és jutalmuk hasonló lesz az elődeikéhez. Ezt látva egyre többen felébrednek, és olyan csodálatos dolgokra leszünk képesek, amelyeket soha nem képzeltünk volna magunkról. És a mi kis életünkben lévő problémák esetén sokszor csak egy kis idő kérdése, hogy mi is lássuk, ennél jobb nem is történhetett volna.

A világban nem két, egymással viaskodó erő uralkodik. Mi nem csak véletlenül a harctérre kerültünk, és oda csapódtunk, aki éppen közelebb volt – általában a rossz oldalra: az élet nem a magyar történelem. A világnak Egyetlen Ura van, Aki mindent a legkedvesebben irányít. És mi Hozzá kapcsolódunk, Vele élünk harmóniában, Rá hagyatkozunk. 

Új Élet

Szóval új évet írunk holnaptól. 
Nem tartom igazán fontosnak a dátumokat, de az ember mégsem tudja magát kivonni a globális remény- és fogadalomáradatból. 
2013 az egyik (ha nem A) legnehezebb, legfájdalmasabb, legboldogabb és legcsodálatosabb évem volt. Igen, mindez együtt. Az Élet. Így, nagy betűvel.
Az ember akkor tanulja meg értékelni, amikor kérdőjel kerül elé. 
Élünk. Élünk?
Minden, mindenki megkérdőjeleződött. Én is. Ez vagyok én? Ki vagyok én? Miért vagyok én ez? De hát ez nem is én vagyok! Akkor hogy jutottam ide? 
Majd a fellélegzés, a béke. A szeretet. A csoda. Az áldások felismerése. A boldogság. Az igazi élet.
Soha nem tanultam még ilyen kevés idő alatt ilyen sokat. A betegség és minden, ami vele jár, Allah legnagyobb áldása volt az életemben. Lecsiszolódott rólam a felesleg. Nagy lépések önmagam felé. A fókusz áthelyezése az evilágról a túlvilágra. A hajóm megmentése az óceánból, amelybe kis híján belefulladtam. Figyelek magamra. Meghallom a hangomat. Közelebb kerülök magamhoz azáltal, hogy Istentől várom azt, amit eddig emberektől vártam. Isten szeretete az első. A megmenekülés a teremtmények iránti rabszolgaságból. A Teremtő szolgálata, imádata, szeretete. Az imádat lehozása a mi szintünkre, átélése annak, hogy valójában a szeretet legmagasabb fokáról van szó. 
Most boldog vagyok, mert nem ott keresem a boldogságot, ahol nincs, hanem a boldogság Forrásánál. Csak az tud nekünk bármit biztosítani, Aki azt teremtette. És ettől az embereket is jobban elfogadom olyannak, amilyenek - mert nem szeretném, hogy mások legyenek. Nincs rá szükségem, és nem fáj, hogy nem azok, amik nem.  
Megszabadulás a félelmektől. Nem akarok megfelelni senkinek.
Béke.
Hogy mit határozok el? 
In sha Allah soha nem fogom Allah szerepét embereknek adni, mert tuti rosszul csinálják. Nem más határoz meg engem. Nem szokások, minták, beidegződések szerint viselkedem, gondolkozom, hanem élek. 
Felfedezem a világot. Felfedezem magamat. Ízlelgetem az életet. 
Nem adom alább. Aki fél, csak félig él.
Boldog vagyok.
Szeretem Allahot, Aki teremtett, és aki visszaadta az életemet.
És utána szeretlek titeket! A legjobbat kívánom nektek! Jövőre találkozunk in sha Allah.

Víz és csokoládé

Két alapelem, két létszükséglet. Az élet két oldala. Legyek jól, és az élvezet. Önmagam és a külvilág. Kint és bent.

Ha nem iszom eleget, a szervezetem azt az üzenetet adja, hogy éhes vagyok. Azt hiszem, hogy csokit kell ennem, pedig csak nem adok magamnak elég vizet.

A szeretet különböző megnyilvánulási formái. A szeretet, amit magamnak adok, és az, amit mástól kapok. De mindkettő eredete ugyanaz.

Isten mindenkit szeret. Testvérünk bizonyítékot akart. Pontosabban nem erre, hanem arra, hogy nekünk szeretnünk kell-e valakit, aki „nem jó”. (Mi az, hogy nem jó?) De mégis erről volt szó, mert hát nem az az evidens, hogy ahogy Allah fordul a teremtményei felé, mi azt igyekszünk a magunk szerény eszközeivel reprodukálni? Vagy, hogy még egyértelműbb legyen az ellentmondás: ha Allah szeret mindenkit, kik vagyunk mi, hogy szelektálunk, méricskélünk, ítélkezünk?

Persze nem mindegy, hogyan, miben nyilvánul meg ez a szeretet. Azt hiszem, sok minden ezen áll vagy bukik. Az összes társadalomra vonatkozó szabályt meg lehet közelíteni ebből a szemszögből: hogyan szeressem őket? Például a szomszéd iránti szeretetem egészen máshogy kell, hogy megnyilvánuljon, mint a férjem iránti. Ha ugyanúgy nyilvánulna meg, akkor az ellenkezne magával a szeretettel, mert egyrészt hiányozna belőle az önmagam iránti szeretet – ami az első – , másrészt fájdalmat okoznék neki, a családjának és a saját családomnak. Tehát ez nem lenne szeretet. (igaz, Yemenben a vonzó férfiak aránya jobb, mint Magyarországon, de ez speciel nem fordult meg a fejemben, ne aggódjatok J)

Nem látjuk a fától az erdőt, a sok szabály között nem vesszük észre, hogy miről is van szó. Hogyan szeressem az anyukámat, az apukámat, a házastársamat, a gyerekemet, a testvéremet, a barátnőmet, a kollégámat, a szomszédot, az embereket az utcán, a muszlim testvéreimet, akikről hallok, hogy bajban vannak, és minden testvéremet az emberiségben. Erről szól az útmutatás. És még valamiről. Hogyan szeressem magamat. És most közelítünk csak a lényeghez, ami mindennek az alapja: hogy szeressem Azt, Akinek mindezt köszönhetem?

Harmatcseppek és az óceán.