Szabadság

15 évet töltöttem bent. A börtönben. A dunja börtönében.

Vagy talán egész eddigi életemet bent töltöttem?

Nem, az ezt megelőző 2 év szabadság volt. Utazás, önmagam és a világ megismerése. Minden érdekes, minden új volt, a tájak, a színek, az ízek, az illatok, az érzések, az emberek. Az élet. És benne én is.

Előtte még a gyerekkor öntudatlanságában éltem, illetve találkoztam helyzetekkel, amelyek éppen a rablétre készítettek fel. Az, hogy nem fontos, hogy neked mit mond az a 150 évvel ezelőtt élt költő – aki valószínűleg éppen ezért írta meg a gondolatait, hogy a jövő lángoló lelkű fiataljait megszólítsa – de nem, ezt ne írd le a dolgozatban, mert akkor fogsz ötöst kapni, ha azt írod le, amit a tankönyvben megfogalmazott egy tehetségtelen középkorú irodalmár. Vagy amikor senki nem kíváncsi az érzéseidre, csak amikor valami nagyon szemet szúr. Vagy amikor, bár Vekerdy és Feldmár is megmondta, a szülőnek a gyerek mellett kell állnia, nem az iskola mellett, de ez szinte soha nem történik meg. Vagy amikor azt tanulod, hogy a nem fair helyzetet el kell fogadni, nem lehet ellene tenni, és a jogaidért senki nem harcol. Vagy, hogy a rossz dolgokat nem lehet kimondani, nem lehet róluk beszélni. Ez mind a gyerek, a fiatal életében a belső szabadságot számolja fel.

Tehát 15 éve hazaértem a boldog, szabad világból, és azt hittem, minden lehetséges. Tudtam, hogyha valami úgy logikus, akkor valószínűleg meg is lehet oldani. Hittem, hogyha én valamit komolyan gondolok, akkor ezzel más is így van. Azt gondoltam, hogy ami érdekel, azzal kell foglalkozni. De ahogy eljött az ősz, a börtön rácsai bezárultak. Semmi nem az volt már, aminek tűnt. A tanulás, a barátságok, a szórakozás – semmi nem arról szólt, amiről kellett volna.

Ott maradtam a hideg, esős éjszakában, és megpróbáltam alkalmazkodni a helyzethez. „Jobb, ha vele nyávogok, különben nem kapom meg az állást”, mondta a Rózsaszín Párduc, és előjött mindaz, amit tanultam. Ami két év alatt felépült, azt felülírta, ami előtte volt. Nem lehetnek elvárásaim, meg kell felelni helyzeteknek, embereknek, bármi áron.

Eltelt 15 év. Igen, sokat tanultam. Az első négy év teljes káosza után jött a friss levegő, az igazság, a jogok, a logika. Mindent megkaptunk, hogy berendezzük életünket a legjobb módon. A rendszer működik.

De én mégsem.

Bár mindent megtettem, amit tudtam, hogy elkerüljem a hideg esőben állást, valahogy mégis megtörtént. Újra ugyanott voltam, keresni a választ, a megoldást, az elfogadást valahol, ahol nem kellene. Cseberből vederbe, ahogy már jó néhány éve megfogalmaztam magamban. És nem változtat sokat, hogy a cseber az valami undorító lavór, a veder meg aranyból van – a lényeg, hogy nem szabad beleesni, mert megfulladsz.

És hányan vagyunk így. Megváltoztattuk az elveinket, a körülményeinket, a társaságunkat, az öltözködésünket, a szokásainkat, a helyeket, ahova járunk, az időbeosztásunkat, mindent. És még sem.

Ha odakerülünk, bele a vederbe, legyen az aranyból, drágakövekkel kirakva – akkor is csak egy vödörről van szó – ugyanúgy kezdünk viselkedni, mint valamikor régen. Megfelelni, elfogadtatni magunkat, bármi áron.

Igen, más. Természetesen más, ha valami halal vagy haram. Más egy tanácstalan fiatal elképzelései és próbálkozásai, amelyek eleve kudarcra vannak ítélve, és más egy iszlám keretein belül lezajló kapcsolat. De most nem arról beszélünk, mennyire más, mert ez látszik. Megnézel engem most, és megnézel 15 éve, nem biztos, hogy felismersz. Ha lett volna már akkor facebook, megnéznénk a helyeket, ahova akkoriban jártunk, és a maiakat, szinte nem találnánk olyat, ami egyezik. De sajnos halal kereteken belül is el lehet követni a legnagyobb haramot – a társítást.

A börtön. A fogság. A távolság mindentől – önmagamtól is. Benne vagyok. A rácsok között, a vödörben. Csak ezt látom magam körül. Igen, meg kell felelni, ugye ahogy tanultuk. Alkalmazkodni ehhez az új, „halal börtönhöz”.

Halal börtön? Valóban létezhet ilyesmi? Isten ezt akarja számunkra? Ezt rendelte el? Nem szeretet és könyörületet támaszt a szívünkben egymás felé? Nem egymás ruhái vagyunk?

Én úgy láttam, mindent megtettem. Nem az érzéseimre, hanem ész érvekre hallgattam. Bevállaltam egy helyzetet, amikor lesz idő és tér arra, hogy ne csak a másikról szóljon minden. Ezért, hogy ne szeressem túlságosan. „Pensavo la complicita sara la soluzione, per guarire mio cuore, bisogna non usarne”. Azt gondoltam, a barátság/cinkosság (lefordíthatatlan szó) lesz a megoldás, hogy meggyógyítsam a szívemet, csak nem kell használni. Elmentem 7000 km-re, hogy végre süssön kicsit rám is a nap. Sütött is…

De mégsem tettem meg mindent. Egy valami kimaradt. A legfontosabb. A módszer, ahogy valóban meg lehet gyógyítani a szívet. És az nem a cinkosság, és nem is a távolság (ez utóbbi, jól kiépített cinkosság után végzetes is lehet a kapcsolat szempontjából).

Kihagytam egyvalakit a számításból. Valakit, Akinek mindent köszönhetek. A vödröt. Az ajándékokat. Az útmutatást ki a hideg esőből. Az életemet.

A világ Teremtőjét. Csupáncsak Őt felejtettem ki.

AstaghfiruLlah.

Mert a szívemet nem mindenféle okoskodás, hanem csakis Ő tudja meggyógyítani. És csakis egy módon: ha Neki adjuk a kulcsot. Ha Ő uralja. Ha nem méltatlan helyekre dobjuk – legyen az akár cseber, akár veder - hanem az Ő Kezébe helyezzük – ahol a helye van.

Egész egyszerűen, ha Őt szeretjük a legjobban. Az imádatot Allahot kizárólagosan megillető szóként őrizzük meg, rá is szólunk a gyerekekre, hogy a csokit nem imádjuk, csak szeretjük. (Ezt egyébként a katolikus nagymamámtól hallottam először). De lehet, hogy elfelejtettük, az imádat valójában a szeretet legmagasabb foka? Igen, ez a fok csak Allahot illeti meg, de valójában szeretetről van szó. Nem kötelességekről, amelyeket meg kell valósítani öltözködésben, viselkedésben, szokásokban, tettekben, külsőségekben. Vagyis ez is, de miért? Miért tesszük mindezt?

Mert Allahot szeretjük a legjobban.

Mindennél jobban, mindenkinél jobban.

És ahogy fura egy szóval említeni az ember „érzéseit” mondjuk a csoki iránt és egy másik emberi lény iránt, akkor persze, hogy összehasonlíthatatlan magasságokba kerül a világ Teremtője iránti szeretet. A baj csak az, hogy ez a szeretet sokszor olyan magasan van, hogy már fel sem látunk odáig – tehát a mindennapi életünkben meg sem jelenik. Igen, imádjuk az Istent, de betegre görcsöljük magunkat azon, hogy mit gondolnak rólunk mások, vagy hogy fogjuk kifizetni a rezsit, vagy hogy vajon a házastársunk szeret-e még minket.

Mert beleestünk a vödörbe, és nem látunk a falán túl.

Istent szeretni túl nehéz, túl nagy feladat, mi megmaradunk a kötelességek teljesítése szintjén, de a szívünk haldoklik. Olyan helyre tettük, ahol nem kap táplálékot, nyugalmat, békét.

„Valóban, az Allahról való megemlékezésben megnyugszanak a szívek.” És ez nem csak néhány szó eldarálása reggel és este. Ez a gondolkodás, elmélkedés azon, Ki is Allah valójában; az Ő megismerése, és a felismerés, hogy nem érhet minket semmi baj.

És a szívünk megnyitása az egyetlen igaz Tulajdonosa előtt: amikor Allah kerül az első helyre.

Ez gyógyítja a szíveket. Ezzel kerülünk ki mindenféle cseberből és vederből, mert akkor már tudjuk ezeket, és minden és mindenki mást úgy kezelni, amik/akik: Allah teremtményei. Allah ajándékai.

És ez az, ami felszabadít minket mindenféle börtönből és rabságból. Ez az igazi szabadság.

A madár

bismillahi rRahmani rRahim

Sokunknak van az első füzeteink egyikében madár ábra. Kicsit sánta, kicsit kicsavarodott, én is letagadhatnám miatta művészeti iskolai tanulmányaimat, de azért madár. Ibn il Qayyim csodálatos példáját illusztráltuk vele, ami a szívek útjáról szólt Allah felé: a madár feje a szeretet, és a két szárnya szimbolizálja a reményt Allah könyörületében, és a félelmet a büntetésétől.

Sokat beszéltünk erről a madárról. Mi történik, ha csak egy szárnya van? Tud úgy repülni egy madár? Nem. És mi történik, ha megvan mindkét szárnya, de az egyik nagyobb, mint a másik? Tud repülni, de nem marad egyensúlyban. Lehet, hogy légörvényt csinál maga körül, és lezuhan. Vagy repül, de mindig csak abba az irányba, amerre nagyobb a szárnya, aztán a végén már azt sem tudja szegény, hol van.

Életünkben meg is valósítjuk a madár viszontagságait. Vagy erre, vagy arra csúszunk félre az egyensúlyból. Van, hogy mi akarunk lenni azok, akik tökéletesen betartanak minden parancsot, mert félünk Allah büntetésétől. Kínosan ügyelünk a legapróbb részletre is, nem engedünk meg magunknak semmi hibát. Ha egy este elcsúszik az istenemlegetés, vagy egy pénteki rohanásba nem fér bele a Kahf szúra délután négyig, már a poklok kínjai közé képzeljük magunkat. Nyomtatott listával járjuk végig a szupermarketet, nehogy valamilyen rejtett sertés-származékot vigyünk haza, ha pedig egy csoki a bolt polcán az alkohol-aromás termék mellett van, rá sem nézünk, mert biztosan átszivárgott az aroma. Ha kezet nyújt egy ellenkező nemű ismerős, és hirtelen nem jut az eszünkbe, hogy lehetne kitérni udvariasan előle, paráznának könyveljük el magunkat. Ha egy kutya megnyalt, háromszor kimossuk a ruhát – mosógéppel. Egyszóval ha bármilyen hibát követünk el, legyen az figyelmetlenség is, vagy nem teszünk meg valamit, ami nagyon jó, de nem kötelező, és Allah nem büntet meg, ha elmulasztjuk, mi bűnösnek ítéljük magunkat, aki nem érdemel könyörületet. A félelem Allah büntetésétől sokkal nagyobb a szívünkben, mint a remény a könyörületében.

Ugyanez az elképzelés másokat közülünk az ellenkező irányba indíthat. A megnyilvánulásai, az életvitele az ilyen embereknek szöges ellentéte az előzőnek, a probléma gyökere mégis ugyanaz. Lehet, annyira félünk Allah büntetésétől, hogy bele sem akarunk gondolni az egészbe, inkább úgy próbálunk élni, hogy mindezekről tudomást sem veszünk. Tudjuk, hogy bűnösök vagyunk, de nem érezzük Allah könyörületét, amit a visszatérő bűnös felé nyújt. Lemondunk magunkról, a lehetőségünkről, hogy Allah könyörületéből új életet kezdhetünk, inkább a tudatlanság és gondtalanság illúziója felé megyünk, de valahol belül az önvád marcangol bennünket. A könyörületről nem tudunk, a büntetéstől meg annyira félünk, hogy nem merünk vele szembenézni.

Van, hogy valamelyikünk madara más fogyatékossággal rendelkezik. Egy volt szomszédom egyszer elkezdte magyarázni, hogy ő jobban hisz Allahban, mint én, mert ő nem imádkozik, de tudja, hogy Allah megbocsát, míg én szerinte ebben nem vagyok biztos. Az, hogy valaki imádkozik, az ő szemében annak a jele, hogy az illető nem biztos Allah könyörületességében. Sokszor kérdezzük magunktól: miért van a Koránban annyi fenyegetés, részletes leírás a pokolbeli kínzásokról, hiszen Allah Könyörületes és Irgalmas. A kedves, finom lélek mindenben magát szeretné tökéletesíteni, és ha figyelmeztetés hangzik el, rögtön azt keresi, ő mit csinált rosszul. De ezek az intések, figyelemfelkeltések mindenkinek szólnak. Mert olyanok is vannak közöttünk, akit eddig esetleg elkerült mindenféle hír arról, hogy gondolkozzon el a cselekedetein. Aki túlságosan is Allah könyörületére bízza magát, és nem tud a büntetéséről, azt valójában semmi nem tartja vissza a bűnök elkövetésétől. Ilyenkor életünk teljesen rendszertelenné válik, és elkezdenek a vágyaink irányítani. Akkor imádkozunk, amikor úgy érezzük magunkat, ha viszont éppen nincs kedvünk, akkor sem dől össze a világ, hiszen Allah úgyis megbocsát, nem igaz? Ha pedig éppen valami más jut az eszünkbe, megtesszük, az ilyen dolgokat úgy nem kell azért manapság annyira komolyan venni, és különben sem nagy ügy, van ennél nagyobb bűn is, mi nem bántunk senkit. Szabadnak érezzük magunkat, de nem vesszük észre, hol volt a pont, ahol átbillentünk a saját választásunkból vágyaink rabszolgaságába. Mert a dolgok sajnos úgy működnek, hogy ha az ember nem igyekszik direkt a jó irányba, akkor egyre nehezebbé, fárasztóvá válik neki például a fadzsr ima. Ami meg úgy indul, hogy nem nagy ügy, az embernek sajnos egyre több és több kell belőle – amíg végül tényleg súlyos helyzet alakulhat ki, ahol már sérülünk mi is, a környezetünk is. De mi azért persze rendes emberek vagyunk és nem bántunk senkit…

És ilyenkor, ha az ember belebotlik olyan ájákba, amelyek figyelmeztetik a bűnös embert a pokol kínzásaira, lehet, hogy éppen ezek lesznek azok, amelyek felnyitják a szemét, és visszaterelik a helyes útra.

De lehet, hogy nem. Lehet, hogy csak a másik, először leírt, kényszeres megoldásba menekül. Majd megelégeli, és újra kezdődik a „szabadság”. És így tovább…

A madarunk repül jobbra, vagy balra. Aztán megint jobbra, majd megint balra. Megy, repül, fárad, ahogy csak a szárnya bírja. Annyira eltért az eredeti iránytól, hogy szegény már azt sem tudja, hova megy. Megizmosodott a jobb szárnya, majd elfáradt, akkor száll balra, hátha visszatalál az útra, de hiába. Majd észreveszi, hogy körbe-körbe forgott. Elszédül és lezuhan a földre…

Úgy tűnik, meghalt. Mozdulatlan. De nem, mégsem. Lassan kinyitja a szemét… először csak pislog, körülnéz, most hol is van. Aztán felemeli a fejét, kinyitja csillogó szemeit, és tudja, mit kell tennie. Nem a szárnyai nagyságára, izmosságára, erejére bízza magát, hanem a céljára. Tudja, mit akar. Felszáll – és nyílegyenesen száll előre.

Sokat beszéltünk eddig a madár két szárnyáról. Mi van, ha az egyik nagyobb, mi van, ha a másik. Egy dologról viszont nem esett még szó. A madár fejéről. Mi is volt az a példában?

A madár ugye a hívő szíve. A két szárnyát tudjuk, a feje pedig: a szeretet.

Madaraink sajnos fej nélkül repültek jobbra-balra. Azt hittük, a helyzet kulcsa, ha ki tudjuk egyenlíteni a szárnyakat, a hitet a könyörületben és a félelmet a büntetéstől. De kiegyenlítés helyett hol egyik, hol másik hibába estünk. Hol jobbra, hol balra tértek le az útról fejetlen madaraink. Fej nélkül a madár, ha jobbra ment, hát most majd elindul balra. De nem tudja, hol kellene megállni. Vagy fordítva.

Ha Allah felé közeledve a szívünket nem az Allah iránti szeretet vezérli, soha nem találjuk meg az arany középutat a részletekig túlbuzgóság és a könnyelműség között. Ha valamilyen csoda folytán mégis, mert mondjuk jó helyen tanultunk, és tudjuk, hogyan kellene kinéznie a helyes útnak, egy idő után csak elfogy a levegő – madarunk fej nélkül hogy lélegezzen?

Megyünk előre, csináljuk a mindennapokat, betartunk mindent – de nem aggódunk olyan dolgokon, amiken nem kellene. Megvalósítjuk a „tökéletes muszlim” – látszatát.

Mert belül a szívünk haldoklik.

Istennel való kapcsolatunk puszta kötelesség-teljesítés, az emberekkel valóról ne is beszéljünk. Családi életünk egy káosz, barátaink már valószínűleg nem is tudják, hogy létezünk, annyira elhanyagoltuk őket, és minden egyéb csak egy nagy rohanás. És túlélés. Volt egy kolleganőm, minden hétfő reggel azzal fogadott: már csak négy nap van hátra. Várjuk a hétvégét, a szünetet, a nyarat. A nyugdíjat.

Ennyi lenne az élet?

A madarunk a földön hever. De pislákol még benne az élet… kinyitotta a szemét!

Él még a szeretet a szívünkben.

Irányítsuk arra, amerre a legjobb neki. A szívünkben ne a bénító félelem, sem az önmagában semmitmondó remény, hanem a szeretet legyen a vezető, amellyel Allah felé igyekszünk. A hitünk az Allah iránti szeretet nélkül puszta megfelelési kényszer. Gépies kötelességek, amelyekbe az ember egy idő után belefárad.

De ha elsősorban szeretjük Allahot, a szeretetből fog kiindulni az, hogy reménykedünk a könyörületében – és akkor soha nem fogjuk természetesnek venni. És a szeretetből fog kiindulni az is, hogy félünk a büntetésétől – de ez a félelem nem megrémít, hanem hálával tölt el. Nem egy olyan félelem ez, amelyben kicsik vagyunk, akikkel valaki bármit megtehet, hanem a hála érzése, hogy ettől megmenekülhetünk, és a körültekintés, hogy vajon ez tetszik-e Allahnak.

Tetszik-e Annak, Akit a legjobban szeretünk? Aki felé repül a szívünk – immár nyílegyenesen.