Új Élet

Szóval új évet írunk holnaptól. 
Nem tartom igazán fontosnak a dátumokat, de az ember mégsem tudja magát kivonni a globális remény- és fogadalomáradatból. 
2013 az egyik (ha nem A) legnehezebb, legfájdalmasabb, legboldogabb és legcsodálatosabb évem volt. Igen, mindez együtt. Az Élet. Így, nagy betűvel.
Az ember akkor tanulja meg értékelni, amikor kérdőjel kerül elé. 
Élünk. Élünk?
Minden, mindenki megkérdőjeleződött. Én is. Ez vagyok én? Ki vagyok én? Miért vagyok én ez? De hát ez nem is én vagyok! Akkor hogy jutottam ide? 
Majd a fellélegzés, a béke. A szeretet. A csoda. Az áldások felismerése. A boldogság. Az igazi élet.
Soha nem tanultam még ilyen kevés idő alatt ilyen sokat. A betegség és minden, ami vele jár, Allah legnagyobb áldása volt az életemben. Lecsiszolódott rólam a felesleg. Nagy lépések önmagam felé. A fókusz áthelyezése az evilágról a túlvilágra. A hajóm megmentése az óceánból, amelybe kis híján belefulladtam. Figyelek magamra. Meghallom a hangomat. Közelebb kerülök magamhoz azáltal, hogy Istentől várom azt, amit eddig emberektől vártam. Isten szeretete az első. A megmenekülés a teremtmények iránti rabszolgaságból. A Teremtő szolgálata, imádata, szeretete. Az imádat lehozása a mi szintünkre, átélése annak, hogy valójában a szeretet legmagasabb fokáról van szó. 
Most boldog vagyok, mert nem ott keresem a boldogságot, ahol nincs, hanem a boldogság Forrásánál. Csak az tud nekünk bármit biztosítani, Aki azt teremtette. És ettől az embereket is jobban elfogadom olyannak, amilyenek - mert nem szeretném, hogy mások legyenek. Nincs rá szükségem, és nem fáj, hogy nem azok, amik nem.  
Megszabadulás a félelmektől. Nem akarok megfelelni senkinek.
Béke.
Hogy mit határozok el? 
In sha Allah soha nem fogom Allah szerepét embereknek adni, mert tuti rosszul csinálják. Nem más határoz meg engem. Nem szokások, minták, beidegződések szerint viselkedem, gondolkozom, hanem élek. 
Felfedezem a világot. Felfedezem magamat. Ízlelgetem az életet. 
Nem adom alább. Aki fél, csak félig él.
Boldog vagyok.
Szeretem Allahot, Aki teremtett, és aki visszaadta az életemet.
És utána szeretlek titeket! A legjobbat kívánom nektek! Jövőre találkozunk in sha Allah.

Víz és csokoládé

Két alapelem, két létszükséglet. Az élet két oldala. Legyek jól, és az élvezet. Önmagam és a külvilág. Kint és bent.

Ha nem iszom eleget, a szervezetem azt az üzenetet adja, hogy éhes vagyok. Azt hiszem, hogy csokit kell ennem, pedig csak nem adok magamnak elég vizet.

A szeretet különböző megnyilvánulási formái. A szeretet, amit magamnak adok, és az, amit mástól kapok. De mindkettő eredete ugyanaz.

Isten mindenkit szeret. Testvérünk bizonyítékot akart. Pontosabban nem erre, hanem arra, hogy nekünk szeretnünk kell-e valakit, aki „nem jó”. (Mi az, hogy nem jó?) De mégis erről volt szó, mert hát nem az az evidens, hogy ahogy Allah fordul a teremtményei felé, mi azt igyekszünk a magunk szerény eszközeivel reprodukálni? Vagy, hogy még egyértelműbb legyen az ellentmondás: ha Allah szeret mindenkit, kik vagyunk mi, hogy szelektálunk, méricskélünk, ítélkezünk?

Persze nem mindegy, hogyan, miben nyilvánul meg ez a szeretet. Azt hiszem, sok minden ezen áll vagy bukik. Az összes társadalomra vonatkozó szabályt meg lehet közelíteni ebből a szemszögből: hogyan szeressem őket? Például a szomszéd iránti szeretetem egészen máshogy kell, hogy megnyilvánuljon, mint a férjem iránti. Ha ugyanúgy nyilvánulna meg, akkor az ellenkezne magával a szeretettel, mert egyrészt hiányozna belőle az önmagam iránti szeretet – ami az első – , másrészt fájdalmat okoznék neki, a családjának és a saját családomnak. Tehát ez nem lenne szeretet. (igaz, Yemenben a vonzó férfiak aránya jobb, mint Magyarországon, de ez speciel nem fordult meg a fejemben, ne aggódjatok J)

Nem látjuk a fától az erdőt, a sok szabály között nem vesszük észre, hogy miről is van szó. Hogyan szeressem az anyukámat, az apukámat, a házastársamat, a gyerekemet, a testvéremet, a barátnőmet, a kollégámat, a szomszédot, az embereket az utcán, a muszlim testvéreimet, akikről hallok, hogy bajban vannak, és minden testvéremet az emberiségben. Erről szól az útmutatás. És még valamiről. Hogyan szeressem magamat. És most közelítünk csak a lényeghez, ami mindennek az alapja: hogy szeressem Azt, Akinek mindezt köszönhetem?

Harmatcseppek és az óceán.

Kezünkben a világ

Mit kezdünk vele?

Elmerülünk az információk óceánjában, beszippant az örvény?

És magyarázatunk, kifogásunk is van rá. Hiszen magunknak sokkal könnyebben találunk kifogásokat, mint másoknak.

Megmagyarázzuk, hogy igen, tudnunk kell, hogy mi történik a testvéreinkkel, hiszen a kötelességünk tudni az információkat. 24/7 updated live events… közben az életünk eseményei elrobognak mellettünk. Gyerekeink megnőnek, kapcsolataink kiüresednek… mert ugye éppen azok, akik a vérző tömegekkel törődnek, nem veszik észre, hogy kinek van szüksége az ő barátságukra.

Megmagyarázzuk, hogy napi kapcsolatban kell lennünk emberekkel, akik nem is az életünk részei. Lájkoljuk vadidegenek életét, és nem vesszük észre, a hozzánk tartozók milyen idézetek mögött rejtik el fájdalmukat, hogy próbálják meg a nagyvilág megértését megkapni, ha már mi nem értjük meg őket.

Megmagyarázzuk, hogy mi a vallással foglalkozunk, hiszen tudósok bejegyzéseit olvassuk, de nem vesszük észre, hogy ebben az információáradatban a legmagasabb röptű gondolat is fészbuk–okossággá silányodik, amivel az ember egy percig mélységesen egyetért… a következő pillanatban viszont már fogalma sincs, miről szól.

Tudjuk, mi történik tőlünk 5000 km-re, de nem tudjuk, mi van a házastársunk szívében.

Elolvassuk minden ismerős és ismeretlen ember hozzászólását, de Allah könyvét nehéz kinyitni.

Természetesen nem akarom azt mondani, hogy az, hogy hozzájutunk bárhol, bármikor minden információhoz, az rossz. Ez egy hatalmas adomány Allahtól. De mint minden adományt, ezt is meg kell tanulnunk használni.

Kicsit olyanok vagyunk, mint a kisgyerek, aki új játékot kapott, és nem tudja letenni. Csak az a baj velünk, hogy sokkal makacsabbak vagyunk, és nem hisszük, hogy rajtunk kívül bárkinek igaza lehet. Pedig, ha nem tanuljuk meg jól használni a játékot, akkor áldásból könnyen átokká alakíthatjuk.

Igen, borzalmas, hogy ott lövik a testvéreinket. Igen, mashaAllah csodálatosan bátrak! Hogy lettek ilyen bátrak? Híreket olvastak többet, vagy a Koránt? Ismeretlenekkel vitáztak, vagy a családtagjaikkal bátorították egymást?

Hogy adunk nekik több tiszteletet, ha háromszor is megnézzük a kegyetlen kivégzésüket, vagy ha fohászkodunk értük, és követjük a példájukat?

Mi lenne, ha itt is lőnének? Vajon az élet, ahogy most éljük, elég lelki erősítőt ad számunkra? Bátran kiállnánk mi is az igazságért, mint azok, akiket ahelyett nézünk, hogy a saját életünket tennénk rendbe?

A halal dolgoknál a kulcs a mérték. Ramadanban újra és újra megtanulunk lemondani dolgokról, amelyek megengedettek, de most, ebben a néhány órában nem szabad. Ehelyett annyi jóra vagyunk képesek más területen (pl. Korán – olvasás, adakozás, stb.), ami máskor sokkal nehezebb. Igen, egyszerű a sátánokra fogni mindent – de akkor miért is nézünk híreket folyamatosan, Korán-olvasás, családi élet, meghitt beszélgetések helyett?

Vagy csak menekülünk a saját valóságunk elől egy másikba, amely tragikusabb, véresebb, komolyabb, súlyosabb… csak éppen nem a miénk. Az ottani problémákat nem nekünk kell megoldani. Igen, fohászkodnunk kell testvéreinkért, igen, tudnunk kell, hogy mi történik a világban. De tudnunk kell azt is, mi történik a mi házunkban. AlhamduliLlah, nem éri találat, de szilárd talapzaton áll? Tudnunk kell azt is, mi történik házastársunkkal, barátainkkal, gyerekeinkkel. AlhamduliLlah, nem lövi le őket senki, nincsenek olyan veszélyeknek kitéve, de vajon mindent megtettünk a szívük épségéért?

És a saját szívünk? Elaltatjuk lelkiismeretünket, mert hiszen mi törődünk mindenkivel… és magunknak mikor adjuk meg, amitől élni kezd a szívünk? Mikor ültünk le egyedül egy sarokba Allah Könyvével?

Ki a halott? Akinek vérét ontják Allah Útján? Vagy az, akinek a szíve éhenhalt?

Yasmin kapitány, halal és haram hajóroncsok megmentője

„Köteleket kidobni – húzzátok!” - mondta a kapitány, és a mélyből egy gyönyörű yacht emelkedett ki. Rajta a legújabb partykellékek, poharak, lampionok, egykor kényelmes párnák, újkorában ragyogó vitorla – kis híján mind a halak tanyája. Tulajdonosa egy padon gubbasztott – immár biztonságban, Yasmin kapitány hajóján. Takaróba burkolózva szemlélte eddigi élete büszkeségét, amely így hínárosan már egyáltalán nem tűnt státusz szimbólumnak, inkább szerencsétlen kinézete volt. Mina, a tengerpart legszebb és leggazdagabb lánya már nem ülhet fel erre a hajóra! Pedig hát ő vezette… Mennyire büszke volt erre a tudására is – és mire ment vele. Gyönyörű fürtjeiről, amelyeken ma délelőtt dolgozott a fodrász, sós víz csepegett. Szempillája valahol úszik, de várjunk csak, a jobb még megvan, csak lifeg kicsit… Nem is kér tükröt, nem akarja látni így magát. Hófehér ruháján is sok szín megtalálható – a fehér éppen nem.

De ahogy ott kortyolta a forró teát a naplementében ennek a fura lánynak a hajóján, valami különös nyugalom kerítette hatalmába. Nem aggódott semmi miatt. A hajótöröttek boldogsága kerítette hatalmába. Béke van, és szép a mai naplemente.

„Nem kényelmetlen a ruha?” kérdezte Yasmin Minától másnap reggel, mikor a tengerpart egykori partyhercegnője megjelent egy mélykék abayában.

„Nem, ellenkezőleg, nagyon jól érzem benne magam!” mondta Mina, és maga is csodálkozott ezen, hiszen életében nem volt rajta semmi, ami nem volt extra szűk.

Megették gyümölcsökből és frissen sült péksüteményekből álló reggelijüket a reggeli szellőben a fedélzeten. Mina körbenézett – ezen a hajón is minden megvan, ami kell, de semmi extra. Kényelmes, de utazásra volt tervezve, nem ott élésre. Valahova tartott, nem akart örökre itt maradni. Minden megvolt itt, amire valóban szüksége van az embernek – és semmi sem, ami a menőzésről, a másoknak való tetszésről szól.

„Kipróbálhatom, hátha megy még?” kérdezte később Mina Yasminhoz lépve, aki a kormánynál állt.

„Természetesen.” engedte át Yasmin a kormányt. „Figyelj a fókuszra” mondta Minának. „Minden ezen múlik”

„Hogy érted? Oda megyünk a város felé igaz? Akkor nyugatnak megyünk a sziget felé, majd jobbra fordulunk….” Mina nem értette. Akár csukott szemmel is oda tudná vinni a hajót, ezen a tengerparton nőtt fel. Mégis, itt szenvedett hajótörést…

„Nézz bele a távcsőbe” mondta Yasmin.

Mina belenézett – mint milliószor, de most más volt. Volt ott valami. A horizonton túl. A csillogó tengeren túl. Nem tudta megmagyarázni, mitől volt más.

„Látod?” kérdezte Yasmin.

„Igen” mondta Mina. „De nem a szememmel”

„Akkor látod.” mosolygott a kapitány.

„Kapitány, jöjjön gyorsan! Segélyhívást kaptunk!” szakította félbe a beszélgetést az egyik matróz.

Mina azonnal a mutatott irányba fordította a kormányt. Pár percen belül megérkeztek a helyszínre. A hajó még az egykori partyyachtnál is rosszabb állapotban volt. A faragott piros korlátok egyik a másik után hullottak a vízbe.

Yasmin villámgyorsan intézkedett, és a hajó és utasai túl voltak a veszélyen. Most Emma ült ott takaróban, hajója roncsait szemlélve. Mina hozott egy csésze teát újdonsült sorstársának.

„Szép hajó” mondta Mina.

„Az volt” nézett maga elé Emma. „Az egészet a saját kezemmel hoztam rendbe.”

„Gratulálok. Jó ízlésed van.”

„Igazából nekem sohasem tetszett. A piros a férjem kedvenc színe.”

„Én mindenkinek akartam megfelelni, te a férjednek…” tűnődött Mina.

„Ezért süllyedtünk el.” fejezte be a gondolatot Emma. Kortyolt egyet a gőzölgő teából, majd nagyot lélegzett a friss tengeri levegőből. Nyugalom és béke szállta meg. Szabad volt.

„Látod azt a sziklát?” kérdezte Mina a kellemes csendben.

„Látom.” mondta Emma. „Ahogy láttam már rengetegszer. De most mégis más.”

„Ugye? Yasmin hajóján észreveszed, amit eddig soha.”

„Mert ez a hajó tart valahová. Az enyémen én mindent meg akartam tenni, hogy tökéletes kényelmet biztosítsak a családomnak – mintha örökké ott lennénk, mintha semmi más nem számítana. És meddig tartott az örökké? Mindennek vége most – de valahogy mégsem bánom.”

„Mert ami fontos, az megmaradt. Túléltétek, te és a családod. Ami elment, az múlandó.” mondta az egykori partydíva, aki maga csodálkozott leginkább, mennyire természetes mindez. „Nekem sem hiányzik a yachtom, és ami vele ment, az az életem. Yasmin kapitány megtanított látni.”

„Ezt hogy érted? Hiszen látsz.” Emma nem értette.

„A fókusz a lényeg” adta tovább Mina, amit éppen most tanult. „Te is mondtad, hogy most más a nagy szikla igaz?”

„Igen, de nem tudnám megmondani, miért.”

„A helyén van. Azért van ott, mert Isten oda teremtette. Rend van, béke és harmónia. A természetben, a hajón… és bennünk. Nem véletlenül futottunk zátonyra, ez nem baleset volt. Mindketten jó hajósok vagyunk, te a családod, én a társaság legjobbja, de elveszítettük a fókuszt.”

„Igen, az úgy nem mehetett tovább.” mondta Emma. „Ezek szerint Isten megmentett minket azzal, hogy kis híján a tenger fenekére küldött?”

„Én határozottan ezt érzem.” mondta Mina. „Elhiszed, hogy tegnapelőtt még miniszoknyában ugráltam egy diszkóban, és a legfontosabb kérdés az életemben az volt, hogy vajon enyém lesz-e a számozott Dior-kollekció első darabja?”

„Ezt valóban nehéz elhinni” nevetett Emma a még nála is bővebb ruhát viselő, fénylő arcú lányra.

„És tudod mit? Egyáltalán nem hiányzik az az életem. Tulajdonképpen a legjobb dolog, ami velem történhetett, az ez a hajótörés volt. Úgy szeretnék élni, hogy valóban legyen értelme. Hogy észrevegyem egy naplemente szépségét – és ami még fontosabb, Annak a szépségét, Aki megteremtette. Isten a legcsodálatosabb, csak Őérte érdemes élni. Talán első lépés lehetne, hogy mostantól nem Mina vagyok, ahogy mindenki ismer, hanem azt szeretném, ha Aminának szólítanátok – az igazi nevemen. Nem szerettem a nevemet, túl bevándorlósnak-takarítónénisnek éreztem… de most hirtelen nagyon tetszik! A Próféta édesanyját is így hívták, ugye?”

„Igen, drága Amina!” mondta az akkor odaérkező Yasmin, és örömében megölelte a lányt.

Emma tovább nézte a lenyugvó napot.

„Hidd el, drága Amina, az én hajóm lehet, még távolabbra sodródott – miközben azt hittem, mindent jól csinálok. Én voltam a tökéletes anya, tökéletes háziasszony, tökéletes feleség. Te nem akartál férjhez menni, nem akartál gyerekeket, nem akartál szerényebben öltözködni, nem akartál Amina lenni. Kimondtad, mit akarsz, és azt tetted. Én viszont kívülről megtestesítettem a ideális hívő nőt – de a hitem sajnos másra fókuszált. Nem a világ Teremtője tetszését kerestem, hanem egy hozzám hasonlóan tökéletlen teremtményért tettem meg mindent.

Én a férjemet imádtam.

Boldog voltam, ha jó volt a kedve, és kétségbeestem, ha nem sikerült a kedvére tennem. Őt állítottam társnak Isten mellé – sőt, Isten létezését szinte csak tudomásul vettem. A kötelességeimet teljesítettem Felé, de a mindennapi életemben nem jelent meg a Benne való hitem. Aki állandóan a fejemben járt, akit elsősorban a szívemben őriztem, az a férjem volt. Két kezemmel építettem ezt a hajót is – neki. Csoda, ha elsüllyed? Nem, valójában nekem sem hiányzik az az életem!” húzta ki magát Emma, és földöntúli mosoly ült ki arcára.

A három lány karjukat egymás vállára téve némán csodálták a naplementét – és Azt, Aki megteremtette ezt a csodálatos szépséget; Azt, Aki tönkreteszi a hajókat, hogy igazi életet adjon a hajósoknak.

Nézzünk bele mi is Yasmin kapitány távcsövébe!

barackszín és levendulakék

Van egy hely, ahol az ablaktáblák levendulaszínűre vagy türkizkékre vannak festve, a házfalak pedig sárgán vagy barackszínűen pompáznak. A mediterrán tetőcserepes házakra felfut a lilaakác, a borostyán, a trombitavirág, vagy valami más. A keskeny kis utcák helyenként barátságos terekben futnak össze, ahol szinte mindig van egy szökőkút. Kis lépcsős utcák vezetnek fel a hegyoldalra, majd megtalálok egy kaput, amely más, mint a többi. Tudom, mindig is tudtam, hogy az enyém. Bemegyek, felmegyek a lépcsőn. A nagy ablakokon át a fény bevilágítja a fehér bútorokkal egyszerűen, de elegánsan berendezett lakást. Kimegyek a teraszra, és egy csoda tárul elém. A kertben pálmák és magnoliák, és azon túl, a mélyben az Azúr. Azraq. A Tenger minden csodálatos színével méltóságteljesen, végtelenül hullámzik a kertem alatt egészen addig, amíg a szem ellát. Friss sós levegőt áraszt mindenfelé, így a 40 fok is kellemesnek hat. És a sós pára megtöri a fényt, így errefelé az egyszerű aszfalt a fényben barackszínű, árnyékban levendulakék. A színek, amelyek a levegőben vannak, azok, amelyeket felhasználtak a házak festéséhez. Az én házam is ilyen színekben ragyog, a kertemben pedig a magnolia- és pálmaliget mellett bougainvillea, lilaakác, jázmin és narancsfa terem, olykor a vanília is beérik. Nagy kőedényekben leander, piros, sárga és minden elképzelhetetlen színekben, bár errefelé az autópálya közepére is azt ültetik.

Most jön az, hogy és akkor a bilibe lóg a kezem és felébredek. J

 Mindig azt gondoltam, Dél –Franciaország a legnagyobb evilági függésem. Ha meglátom ezeket a színeket, vagy bármit, ami emlékeztet erre, egy illat, egy íz, egy zene, egy tárgy, egy emlék, valami megváltozik bennem. A pupillám kinyílik, a szívem hevesebben ver. Lelkesedés, boldogság, izgalmas várakozás lesz rajtam úrrá, és a biztos tudata annak, hogy igen, ez az a hely…

Érdekes, pedig az utazásaim közül itt valóban inkább turista voltam, bár semmiképpen nem volt nevezhető az odatett utazás egy szokványos turistaútnak. Nem éltem, nem dolgoztam, nem laktam ott huzamosabban. Fiatalon néhányszor néhány hetet töltöttem ott, volt, hogy teljesen zavaros körülmények között, amelyhez képest egy utazási irodánál lefoglalt hotel biztonságos otthonnak tűnik. Hogy nekem ott valaha házam, sőt tengerre néző villám lehetne? Álmodik a nyomor, pillanatnyilag egy budapesti panellakás is meghaladja a lehetőségeinket, persze, majd egy marseille-i vagy saint-tropez-i villa…

Yasmin Mogahed írt az egyik fejezetben Ászija, a fáraó felesége történetéről. Egy fohász juttatta eszébe, amelyet valaki írt neki, amikor nehéz helyzetben volt, és felhasználta a facebook és minden modern technikai eszköz nyújtotta kényelmet, és megkért mindenkit, fohászkodjanak érte. Fohászkodtak is, több százan, talán több ezren is, volt, aki a Kábánál, volt, aki utazás közben, még olyan is volt, aki szülés alatt. Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy én is megköszönjem nektek a rengeteg fohászt, nekem is volt egy testvérem, aki szülés közben fohászkodott értem, Allah jutalmazzon meg mindannyiatokat bőségesen!!! Tehát visszatérve Yasmin testvérünk történetéhez, azt írta, hogy a mindenhonnan hozzá érkező fohászok közül volt egyetlen egy, ami különösen megérintette. Eszébe juttatta Ászija történetét, amelyet rengetegszer hallott már, de most más színben tűnt fel. A fáraó kínozta Ásziját, de ő csak mosolygott. Nem volt nehéz neki a legborzalmasabb kínok elviselése, mert Allah megkönnyítette neki valamivel.

A fejezet arról szól, hogy a nehézségek nem egy objektív skálán mozognak, és ott van a „könnyű” nehézségek között a csúcsforgalom meg az udvariatlan elárusító, a „nehéz” nehézségek között meg a háború meg az éhínség. Hogy lehet, hogy mégis sokszor az ember nem viseli el, ha a forgalom tíz percre fenntartja, de ha olyan helyzetbe kerül, elfogadja és türelmesen viseli az igazán nagy katasztrófákat. Testvérünk rájött, hogy az, hogy mit érzünk nehéznek vagy könnyűnek nem a csapás nagyságától függ. Bennünk van a különbség, de nem az alaptermészetünkben, hiszen sokan nem bírjuk elviselni a kis zavaró dolgokat, de ha igazán nagy baj van, az ember a legtöbb ember azért helyt tud állni. Mitől van, hogy néha megy, néha nem? Mitől van, hogy akik a legközelebb voltak Allahhoz, és a legnagyobb próbatételek érték őket, el tudták viselni? Hogy lehetett hűvös a tűz Ibrahimnak alaihi sszalám, és hogy tudott mosolyogni Ászija mikor a zsarnok férje kínozta? A válasz annyi, hogy a nehézség nagysága nem arányos a szenvedés fokával, hanem a szenvedést egyedül egy dolog mulaszthatja el: ha Allah megkönnyíti. Nincs olyan nehézség, amelyet Allah ne tudna könnyűvé tenni, és ha könnyűvé teszi, akkor nem érezzük nehéznek.

Különböző módokon könnyíti meg Allah a nehézségeket. Ibrahim próféta alaihi sszalám számára a tüzet hűvössé tette. Mohamed próféta szallallahu alaihi wa szallam fohászkodni tudott a táifiakért, akik kővel dobálták. És Ászija számára is megkönnyítette. Megmutatott neki valamit. Azt látta, azért mosolygott. Sokszor látunk a neten is sajnos manapság Palesztinában, Szíriában, Egyiptomban meggyilkolt fiatalokat, gyerekeket, vérbe fagyva, kékesfehér arccal, de valami földöntúli mosoly van az arcukon. Senkire nem mondhatjuk, hogy mártírok, akiről nem lett kinyilatkoztatva, de mintha látnának valamit, Allah tudja csak.

Ászijáról tudjuk, mit látott. Az otthonát a Paradicsomban.

És a fohász, amit Yasmin Mogahed testvérünk kapott valakitől, így szólt: „Allah mutassa meg neked a Dzsenna-beli otthonodat, hogy minden nehézség könnyű legyen a számodra.”

Pár napja rendezgettem a mappákat a gépemen. Rengeteg kép volt bennük, amelyeket innen-onnan szedtem le, mert megtetszettek. Sok kép ábrázol városképet, szinte mindig valamilyen mediterrán helyről. Keskeny utcák, falakról lecsüngő virágok, színes házak, jellegzetes tetőcserepek. És azok a színek a levegőben… barackszín és levendulakék.

Monet mondta, amikor a dél-francia tengerparton festett, hogyha ennek a tájnak a festője akarna lenni, akkor a palettáján a festékeket drágakövekre kellene cserélnie. Lement délre, festett néhány csodát, de aztán sürgősen visszament a hűvös normandiai partokra és a biztonságos kertjébe, ahol a hétköznapi festékek is megfelelőek voltak az ottani szépség megjelenítéséhez.

Van ott valami. Ránézek az ikonméretű Marseille képre, és megdobban a szívem, mosolyra húzódik a szám. És… könny szökik a szemembe.

Hiszen most fejeztem be a Yasmin-cikk fordítását… „Allah mutassa meg neked a Dzsenna-beli otthonodat…”

SubhanAllah!

Lehetséges, hogy mégsem evilági függésről van szó? Hogy nem egy elérhetetlen földi álomról, ami megvalósul, ha majd… vagyis sohanapján? Hogy ez nem nosztalgikus emlékezés fiatalkori meggondolatlanságaimra a megszépítő messzeségből? Nem bizonyítványom magyarázása, hogy nem baj, hogy szervezetlenül indultam neki egy veszélyes idegen országnak, de legalább szép volt?

Csak Allah tudja. In sha Allah megtudjuk…

Amikor a Próféta szallallahu alaihi wa szallam a Paradicsomot írta le, beszélt fákról, pálmafákról, palotákról, de a színekről azt mondja, hogy amilyet még szem nem látott. Itt a Földön is gyönyörű színeket láthatunk. Yemenben sárgában fürdik a város reggelenként, Andaluciában lila a naplemente, Romában gyönyörű vörösen tükröződnek a házfalak. És a meleg zöld fény egy őszi sétakor a Malomvölgyben, vagy a táncoló platánlevelek az Andrássy úton októberben. Fotósok, festők, utazók folytathatnák még a sort. De ne legyünk olyanok, mint a műkedvelő turista, aki bemegy egy kiállítót erembe, csak mert ott van, megnézi a kiállítást, nagyon szép, nagyon szép, és kinek a műveit is láttuk? Bo…..???

AlhamduliLlah itt lakom ezek közt a csodák közt, és láttam a yemeni sárgát, az andaluz lilát, és az azúrpartot is. A tenger drágakőként csillogó lila-kék-türkizét, és a barackszín párát, amelyet levendulakékre színez az árnyék. Ezek azok a színek, amelyeket le lehet írni, el lehet magyarázni, el lehet képzelni. Itt vannak, a mi világunkban.

És vannak olyanok, amelyeket nem lehet elképzelni. Mindet Allah teremtette. A Paradicsomot hasonlóvá tette az itt megismert és megszeretett dolgokhoz, hogy az ember, majd ha belép, otthonosan érezze magát. Ott mindenki meg fogja ismerni az otthonát jobban, mint itt az evilági otthonát.

Tudom, ki teremtette ezt is, azt is. A szép dolgok mögé tudunk látni, nem csak dekorációnak készültek, hanem jelek vannak bennük azok számára, akik használják az eszüket. Ész érvekkel nem összeegyeztethető, hogy a szépségek, amiket látunk, csak azt jelentsék, hogy mivel nincs pénzünk – és annyi pénzt, amennyiért tengerparti villát vehet az ember, tisztességes munkával összeszedni majdnem lehetetlen – ezért számunkra elérhetetlen.

A „szép az, ami érdek nélkül tetszik” filozofikus magaslatai a mindennapi embertől távol vannak, és aki el is jut idáig, a szíve mélyén akkor is összeszoruló szívvel számlálja a napokat visszafelé, amikor majd fel kell ülnie arra a buszra, ahol azonnal összevesznek a magyarok, és húsz óra zötykölődés után leszállni itt, ahol tout est gris, ca s’appelle Hongrie. És szürke hétköznapjaiba néha mosolyt csal az arcára az olcsó kis souvenir, amit hazahozott, amit megvásárolt, ami az övé lett. Boldoggá teszi őt a szépség emléke.

Szeretjük a szépséget, szükségünk van rá. Isten igazságos, és nem anyagi helyzet vagy földrajzi születés szerint osztogatja a boldogságot. Természetesen az anyagi helyzetén és a lakóhelyén is változtathat az ember, de ehhez egyszerre van szüksége sok bátorságra és sok állhatatosságra – olyan tulajdonságok, amelyek ritkán vannak meg egy emberben. És rengeteg ember van, akiknek más jó tulajdonságaik vannak, másban jók. De soha nem jutnak el az Azúrpartra. De a boldogságot ők is megérdemlik.

Mert sokan vannak közülünk, akik egész életüket egy panelházban élik le, miközben Párizsról álmodoznak. Vagy egy sötét belvárosi lakásban, ahová soha nem süt a nap, és csak a szemben lévő vakolatmállást látják, de az amerikai prérin lennének boldogok. Vagy egy zsúfolt környékről a skót felföld zöld nyugalmába vágynak. Vagy egy vidéki hideg kis házban élnek, de álmuk a napfény. Vagy ott élnek valahol, ahol napfény éppen van, de se víz, se áram, és szeretnének ők is részesülni a civilizáció vívmányaiból, nekik miért nem lehet? És lehetne sorolni. A válasz erre ugye, hogy boldog akkor lehetsz, ha beéred azzal, ami van. Igen, és igaz, az otthonunk bennünk van, mindenhol lehet otthont teremteni. Ki kell hozni a legtöbbet a lehetőségekből, keményen dolgozni, és akkor menni fog, itt vagyunk otthon, megteremtjük, amit lehet…

És akkor rápillantunk a képre: barackszín és levendula. Mosoly, szívdobbanás.

Lássunk tovább a felszínen. Nem, nem azt kell leszűrni ebből, hogy kemény munkával esetleg összejöhet valami, de amiről álmodunk, az sohasem, mert nem oda születtünk, nincs annyi pénzünk és nem vagyunk elég merészek ugyanakkor kitartóak, hogy elérjük. Nem azt jelenti az álmunk, hogy le kell mondanunk róla. Nem azért adott nekünk Isten vágyakat, hogy csalódjunk.

Álmaink, vágyaink bennünk lévő, tőlünk elidegeníthetetlen dolgok. Eltemethetjük, letagadhatjuk, megtilthatjuk magunknak, megpróbálhatjuk elfelejteni – akkor is ott lesznek valahol mélyen.

Mi van, ha ezek az álmaink, ezek az otthon-érzéseink ígéretek számunkra? Mi van, ha nem, valóban nem fogunk az evilágon az azúrparton lakni, ahol percenként 100 lakásba törnek be – mert persze mások is szeretnének ott villát, és ők így próbálják ezt megvalósítani – vagy egy déltengeri szigeten sütkérezni, ahol a lelógó lábunkat leharapja egy cápa. Nem, mi nem az evilági, megkopott, tökéletlen másolatot kapjuk. Mi van, ha ez arról szól, hogy milyen lesz majd a Paradicsom? Mi van, ha Allah valóban megmutatja Dzsenna-beli otthonunkat?

És hogy is folytatta Yasmin Mogahed kedves testvére a fohászt? „…hogy minden nehézség könnyű legyen a számodra.” Ahogy idézte Mohamed próféta szallallahu alaihi wa szallam fohászát Táifban, amikor kővel dobálták és mindenhol vérzett: „Menedéket keresek a Te Arcod fényénél, amely által minden sötétség eltűnik és az evilág és a túlvilág minden ügye helyreáll.”

Ha ennyire csodálatos helyek vannak itt, akkor milyen lehet a Dzsenna-beli otthonunk? Ezért tényleg könnyűvé válik minden nehézség!

Mennyire csodálatos a barackszín fény és a levendulakék árnyék… és mennyire csodálatos lehet paradicsomi változatuk! És mennyire gyönyörű lehet Allah Arcának a fénye???

SubhanAllah! …”minden sötétség eltűnik, és az evilág és a túlvilág minden ügye helyreáll!”

Monet: Bordighera

egy kastély Provence-ban

utcarészlet

Marseille - barackszín és levendulakék

Felnőni

Az újságba írtam ezt a cikket, de addig is itt van nektek :)

Nem, ezt a cikket nem az újság valamelyik fiatal, feltörekvő tehetséges írója írja: a régi Új Gondolat 35 éves veteránja vagyok J.

Nem is visszatekintés, vagy jó tanács ez a „mai fiataloknak”. Olyan élethelyzetről szeretnék írni, amelyben szinte mindannyian benne vagyunk. Széles baráti körömben a huszonévesektől a negyvenesekig ritka az, akinek nem nehéz ez a lépés.

Felnőni. Miről is szól ez egyáltalán? Van egzisztenciánk, házastársunk, gyerekeink. A fiatalok is mashaAllah egyre-másra repülnek ki és építenek saját fészket. Sokan közülünk sikeres karrierrel rendelkeznek, vagy a közösségi munkában igyekeznek hasznossá tenni magukat. Felelős döntéseket hozunk, megszervezzük a magunk és a hozzánk tartozók életét. Biztosan lehetne mindent jobban csinálni, de mindent megteszünk. Ez a felnőtt élet.

Mégis, felnőttek vagyunk valójában? Mi alapján hozzuk döntéseinket? Hol van a magasabb cél, az eszme, aminek meg akarunk felelni?

Muszlimok vagyunk hála Allahnak, ezért ezekre a kérdésekre a válasz az, hogy Allah tetszéséért igyekszünk tenni a dolgainkat. De vajon mennyire van így a gyakorlatban? És most a kérdés nem az, hogy mennyire vagyunk „jó muszlimok”, akik elvileg mindent a betű szerint tesznek, gondolnak, éreznek, vagy mennyire vagyunk hétköznapi emberek, akiknek sok minden sokszor nem megy. Akik nem tudnak produktív muszlimok lenni, csak örülnek, hogy egyáltalán muszlimok. Akik nem jutnak el a türelem Ibn ilQayyim-i magaslataiig, csak csendben számolnak tízig, nehogy olyat mondjanak, amit nem kellene. Akik házimunka, haza mindenkit az iskolából, házi feladat, vacsora, lefekvés közben az utolsó pillanatban esnek oda az imára. Akik pontatlanságba, oda nem figyelésbe ütköznek, emberi, pénzügyi problémák, forgalom után a mecsetben alszanak el a szőnyegen. Meg kell felelni a munkahelyen, a társadalomban, a nagy családban, a kis családban, a házastársnak, a gyerekeknek, a mecsetben, a közösségi munkában, a barátoknak. Közben tanulni kellene, olvasni, fejlődni, álmodni, és az álmokat megvalósítani. És soha nem elég az idő, a pénz, a figyelem. Nekünk sem, tőlünk sem.

Igen, felnőttek vagyunk. Erről szól a felnőtt élet. Vagy mégsem?

A kisbaba boldogsága az anyjával töltött idő. A legkiegyensúlyozottabbak az Európában is egyre terjedő módszer szerint hordozott, anyjukra kötözött babák. Érzi még a szívverést, a melegséget, a testén át hallja a hangját. Az elválás nem olyan drasztikus a szülés után.

De ahogy a gyerek egyre nehezebb lesz, egyre kíváncsibb lesz a külvilágra. Allah megadta, hogy ne legyen az édesanyjának olyan nehéz. Nincs recept, mindannyian különbözünk, de 1-2 és fél éves kor között minden gyerek elindul felfedezni a világot.

Belép a gyerekkorba. Most a játékok a legérdekesebbek számára. Ahogy nő, változnak a játékok, saját fejlődésének megfelelően. Kint és bent, a tárgyak kötik le a figyelmét. Játszótérre menni minden nap muszáj, és ahogy egy anyuka találóan megfogalmazta: a fiúgyerek 2 és 12 éves kora között berreg J. Autók vagy babák, a szoba pályaudvarrá vagy hercegnői palotává alakul. A tárgyak adják a gyerekek legnagyobb boldogságát.

A következő időszak kezdete sem köthető pontos évszámhoz, nem is írok semmit, nehogy valaki megijedjen, hogy az ő gyerekével baj van. Nincs baj senkivel, mindenkinek megvan a saját ritmusa. Azonban a kiskamaszkor körül valamikor mindenki észreveszi, hogy együtt játszani sokkal érdekesebb, mint egyedül. Amíg a kisfiúk folyamatosan egymás kezéből szedik ki a játékokat, mert mindenkinek természetesen ugyanaz kell, (védik a területüket), a nagyok inkább kölcsönadják a legkedvesebb, legdrágább űrhajójukat, csak hogy meglegyen az együtt játszás öröme. És a szülinapi zsúron is már az az érdekesebb, hogy ki jön el, nem az, hogy ki hány barbit hoz J.

Felfedezik egymást és önmagukat. Felfedezik a gondolataikat, és azt, hogy milyen érdekesen tükröződnek egymásban. Örülnek különbözőségüknek és egyformaságuknak, felfedezik, kialakítják személyiségüket, és azt, hogy hogyan képviseljék magukat. Internet, telefon, tali, minden lehető és lehetetlen eszközt megragadnak, hogy együtt legyenek, önmaguk legyenek. A boldogságuk a másik ember lesz.

Bár nem lehet pontosan meghatározni, azért 9 és 13 éves kor között mindenkinél elkezdődik ez.

És mikor ér véget? Véget ér-e egyáltalán?

És ahogy a gyerekeknek a legnagyobb szenvedés, ha a játék szétesik, elvész, vagy nem olyan, ahogy a reklámban tűnt, a kamaszok számára sem csak poénkodás az élet. Boldogságforrásukból, a haveroktól vagy a csajoktól, az emberektől, hatalmas pofonokat is kaphatnak. Meg kell felelni az osztályban, a suliban, nem lehet lúzernek látszani, mindig menőnek kell lenni. Jól kell megválasztani a baráti kört, rengeteg szempontnak meg kell felelnie. Mit akar az anyám, milyennek látnak a csajok/srácok, na és persze a másik nem, ki vagyok én az iskola társadalmában, hogy őrizhetem meg önmagamat, és mutassak ugyanakkor egy mindig csillogó képet… és mindeközben a legjobb barát/nők mellettem állnak-e?

 Ez az időszak a legszebb nevetések, de ugyanakkor a legnagyobb szívfájdalmak időszaka is. Mikor ér véget? És véget ér-e egyáltalán?

Sajnos a szemránckrém nem használ, de nem ugyanebben pörgünk huszon, harminc, negyvenévesen? A legjobb barát/nő szerepét jó esetben átvette a házastárs, az „ellenbanda” a rosszindulatú kollégák vagy szomszédok, az iskolatársak a társadalom. A csajok/srácok maradtak J. És a szülők is…

De mi tulajdonképpen ezzel a baj? Hiszen kamaszkorunkban éppen a „nagybetűs életre” készültünk fel. Hát itt van.

A baj a szívfájdalmakkal van.

Hogy még mindig a hozzánk közelállókkal való kapcsolatunk határozza meg a boldogságunkat. Hogy még mindig embereknek akarunk megfelelni, hogy elfogadva érezzük magunkat.

A gyerekek játékai is változnak. Kétévesen máshogy játszik, mással játszik, mint 8 évesen. De a boldogsága a tárgyi világban rejlik.

A kamaszok boldogok, ha a legjobb barátokkal együtt nevetnek, és összedől a világ, amikor valamelyikük megsértődik, vagy összevesznek valamin. Nem így vagyunk mi is a házastársunkkal? Tizenévesen a társadalmi elfogadottság, „menőnek” lenni az iskolában mindennél fontosabb, még a szülőkkel való kapcsolatot is felülírhatja. Felnőttként megtanultuk kiegyensúlyozni a különböző elvárásokat, de egyvalami nem változott: igyekezetünk, hogy megfeleljünk nekik.

Boldogságunk ma, csakúgy, mint 10, 20, 30 éve, az emberekkel való kapcsolatunkon múlik. Közeli vagy távoli, ha elfogadnak, boldogok vagyunk. Mindent megteszünk ezért. Ha nem, összedől a világ. Természetesen minél közelebbről ér a seb, annál fájdalmasabb, de ha az utcán beszólnak vagy a közértben udvariatlan volt az eladónő, az is el tudja rontani a következő néhány óránkat, éppen úgy, mint annak idején, ha egy ismeretlen iskolatársunk szerint a mi kedvenc együttesünk „béna” volt.

Igen, valóban. Gyerekekkel, munkával, felelősségekkel, azonkívül jó néhány kiló plusszal és itt-ott megereszkedve, de mégiscsak nagyra nőtt kamaszok vagyunk.

De hogy kell felnőni? Mit jelent felnőni? Hogyan szabadulhatunk meg ezektől a függésektől, a megfelelési kényszertől? Ahogy telik az idő, felismerjük azt is, hogy nincs olyan ember, akivel minden szempontból egyetértünk. De ahelyett, hogy ez keserűséggel töltsön el, hogy őrizhetjük meg önmagunkat és engedjük meg ugyanezt a másiknak?

Muszlimok vagyunk, hát legyünk jobb muszlimok.

De nem megy. Nem tudok többet imádkozni, örülök, ha ennyinél nem adom alább. Olvasnom, tanulnom kellene. De ha kinyitok egy könyvet, csak azt érzem, hogy igen, jó lenne így gondolkozni, de valahogy képtelen vagyok rá. Elakadtunk…

És akkor kinyílik egy ablak. Friss óceáni szél áramlik be rajta, a kékség és a só felfrissít. Megmozgatja kicsit a mi közel/közép-keleti/kelet-európai állott, fülledt füstölő- és ételszagú levegőnket. Ki nyitotta ki az ablakot? Fiatal lánynak látszik, de valójában egy harmincas anyuka. Édes illatú virág, aki ugyanakkor kemény harcos. Yasmin Mogahed. Az egyiptomi gyökerekkel rendelkező, Amerikában felnőtt írónő a mi nyelvünkön beszél, és rátapint a lényegre. Nem azt mondja, mit kellene csinálni, hanem pontosan tudja, miért nem vagyunk rá képesek, és ott igyekszik segíteni.

A szívünk. Ott van a bibi.

Mi van a szívünkben?

Tárgyak, korunkhoz méretezett játékok? Persze, már nem kisautó meg barbiruha, hanem szép nagy autók, márkás ruhák, cipők, táskák. Ezek jelentik számunkra a boldogságot? Ha nincs, addig sírunk, amíg nem lesz; ha megkapjuk, boldogok vagyunk – természetesen addig, amíg ki nem jön a következő modell. Ha így van, nem léptünk túl egy ötéves gyerek szintjén. Természetesen öltözködni, közlekedni kell; azon kívül Allah Szép, és szereti a szépet. De ha csak ettől függ a boldogságunk, az azt jelenti, hogy az evilág olyan szinten beköltözött a szívünkbe, hogy lehetetlenné teszi bármi másnak, hogy ott megtelepedjen. Bármi másnak, mint például az Allah iránti szeretetnek.

Mi, akik ezeket a sorokat olvassuk, olvasó emberek vagyunk. Fontos számunkra a lelki életünk, ezért is keressük életünk nagy kérdéseire a megoldást. Tehát az előző kérdésre nagy valószínűséggel nemmel válaszoltunk. Megmenekültünk tehát az „evilág elfoglalta a szívemet” szindrómától?

Mi a legnagyobb aggodalmunk? A kérdés, amely kimondva – kimondatlanul valahol mindig ott van a tudatunk mélyén. A feladat, amit meg kell oldanunk, a hegy, amelyet meg kell másznunk. Tízből nyolcan azt fogják mondani: a férjem/a feleségem/az anyám/a gyerekeim. Feladat, felelősség, meg kell oldani, de nem megy. Ez veszi el a legtöbb energiát. És mi lenne, ha hirtelen, mint a mesében, egy varázsütésre rendben lenne ez a dolog? Mintha hirtelen színes lenne a fekete-fehér film, ugye? Vagy mintha kisütne a nap…

Drága testvérem, aki most magadra ismertél, csakúgy, mint én, mikor Yasmin testvérünk tollából először olvastam hasonlót, mondanom kell neked valamit. Sajnos az emberek, a hozzánk legközelebb állók is, azok is, akik iránt Allah előtt felelősségünk van, azok is, akikkel Allahért jól kell bánnunk… minden ember az evilág része, csakúgy, mint a tárgyak. A mi szívünket is az evilág foglalja el.

Hála Allahnak nem rekedtünk meg a gyerekkorban, de úgy néz ki, emberektől való függésünkben, embereknek való megfelelési vágyunkban kamaszok maradtunk. Miért? Mert a szívünket ők foglalják el. Amin a legtöbbet gondolkozunk, amitől függ örömünk vagy bánatunk, amitől még önértékelésünket is függővé tesszük: az emberek. Közeliek, távoliak, de emberek. Különböző szerepekben, de emberek.

De van tovább. Fel lehet nőni. Lelki kamaszkorunk felső határa bármikor lehet, sajnos valakinél el sem jön. De aki felismeri, hogy az emberek is, csakúgy, mint a tárgyak, Allah ajándékai; aki egy teremtmény kedvessége mögött meglátja, hogy akkor mennyire Kedves lehet a Teremtő, és aki egy teremtmény bántása elől tudja, hogy van, Aki megvédje, hogy Kié a valódi hatalom, annak a szívébe beköltözik valami. Mély béke és boldogság tölti el, hiszen Ahhoz tartozik, Aki soha nem hagyja cserben, Akinek nincsenek hangulatai, Aki mindig Állandó. Lelki egyensúlyunk nem változékony, magunkhoz hasonlóan tökéletlen, ideges, fura, nyávogós, rosszkedvű teremtmények ingadozásaira lesz bízva, hanem megnyugszik a Változatlanra, az Örökkévalóra, a Könyörületesre hagyatkozva.

Szívünket megtölti a hála, a szeretet, az imádat, a béke, a nyugalom. Hazaérkezünk, békére lelünk. Megtaláltuk Azt, Aki mindig elfogad minket úgy, ahogy vagyunk. Érdekes lehetőséget nyújt az ’ibadah két, önmagában egyik sem tökéletes fordítása: Istenszolgálatunkból Istenimádat lesz.

És így menni fog inshaAllah. Isten iránti szeretetből nem fárasztó még néhány szunna ima, vagy egyáltalán belegondolni, hogy mit is mondunk az imában. És, persze, hogy elolvasom ezeket a könyveket, nem kötelességből, hanem hogy még jobban megismerjem Azt, Akit szeretek. Megtanulok arabul, ami már évek (valljuk be: évtizedek) óta nem megy, azért, hogy eredetiben érthessem Allah szavát, mert ez tölt el boldogsággal.

És ezen kívül megszabadulok a teremtmények iránti kiszolgáltatottságtól, mert magamat egyedül a Teremtő szolgálatába állítom.

Ez a valódi iszlám, ez az ember létének célja, ez a maximum, amit magából kihozhat.

Ez a felnőttség.

Utazás

Az életem alapélménye az utazás. Mindenhol jó, de legjobb otthon, tartja a mondás, de a mi családunkban máshogy szólt – mindenhol jó, de legjobb máshol, vagy mindenhol jó, de legjobb útközben.

Mi is olyan jó az utazásban? Hiszen – mivel sehol nem voltam igazán turista – láttam, hogy egyik hely sem tökéletes. Van, ahol túl hideg van, máshol túl meleg; van, ahol minden a pénzről szól, máshol meg az alapvető infrastruktúra is hagy kívánni valót maga után.

Én mégsem ezekre a dolgokra emlékszem. A kerti út végén a felhőtengerre emlékszem, a kedves beszélgetésekre életemben először önmagamról, egy idegen nyelven, amelyen azóta is a legkönnyebb kifejeznem magam, a sikátorokra és a középkori falakra, a csodálatra. És emlékszem a kemény munkára – és gyümölcsére, a vásárlásokra, a sétákra a végtelen nagy parkokban, a decemberi rózsákra, a saját környezetem kialakítására. És emlékszem az újabb sikátorokra – és újabb csodálatra, a színes ablakokra, a bougainvilleákra, a hegyre a sárgán csillogó pára felett. És a bougainvillea szirmok között a lábam előtt nem érdekelnek a nejlonzacskók.

És ott van a viszontlátás öröme is. Amikor 9 hónap után újra belépek a mecsetbe, az a csend és nyugalom, fényképezni mindent, és hogy csütörtök délután nincs mindenhol tisztaság, az is egy elnéző mosolyt vált ki: hát itt sem változik semmi.

De más, mikor már tizedszerre tapasztalom ugyanezt. „Nem hiszem el, hogy nem lehet soha rendesen kitakarítani!” – mondom magamban. A mecset csendjében nem jut az eszembe, hogy mindenképpen fényképezni kellene, mert annyira gyönyörű, igazából az sem, hogy mennyire az.

Mi változott?

Miért tűnik el a szépség értéke, és miért kap nagyobb hangsúlyt a kellemetlenség?

És nem ez történik mindennel?

Évekkel ezelőtt még a régi-új gondolatban írtam egy cikket, hogy miért várjuk nagy lelkesedéssel a jövőt, gondolunk nosztalgiával a múltra, de a jelenben nem látjuk meg a szépet. Hiszen mindenben, mindenhol ott van, mert amikor elmúlt, bármilyen is volt, szép emlékké válik, vagy legalábbis képesek vagyunk meglátni a pozitívumot egy helyzetben, amiben annak idején borzalmasan éreztük magunkat.

Vagy ott van a lerágott csont, a mézeshetek és ami utána jön című melodráma. A mézeshetek alatt mindenki csodálatosnak, tökéletesnek látja a párját – aztán később rájön, hogy nem az, és akkor jön a csalódás, vagy egyszerűen csak a szürke hétköznapok. Pedig az ember ugyanaz, nem változott, csak az újdonság varázsa miatt először a jót vesszük észre, később pedig ez elhalványul, és fény derül a többi tulajdonságára is.

Miért van az, hogy ami időben vagy térben távoli, vagy amihez nem alakult ki a kötődés, abban meglátjuk a szépet, ami viszont mindennapi, amiben benne élünk, ami közel van, amihez közünk van, amihez kötődünk, ott csak a rosszat látjuk?

Amihez közünk van, amihez kötődünk, amihez ragaszkodunk, ami meghatároz minket, amitől függünk. Igen, erről van szó. Ami messze van, az nem befolyásol minket. Lehet, hogy a sanaai utcán miközben királynőként vonulok a bougainvillea-szőnyegen alattvalóim bókjai záporában, (én csak annyit értettem, hogy mashaAllah, a többire fátylat borított hiányos nyelvtudásom – valószínűleg jobb így), a mélyfekete szatén abayámra rárepült egy-két piros nejlonzacskó, de az egész helyzet annyira abszurd és új és érdekes és mulatságos volt, hogy ez a kis szépséghiba fel sem tűnt. Lehet, hogy munkába menni a sötétben, áttolni a csokival megrakott trolleyt a kávézóba, mosogatni, szemetet kivinni nem volt a legkellemesebb, de grande cappuccinot és frissen sült chocholate chip cookiet reggelizni annál inkább, és hétvégenként megismételni ugyanezt a belvárosban, pénzért, egy jó kiadós vásárlás után, még inkább. És erre emlékszem, az érzésre, hogy milyen jó volt megdolgozni a pénzemért. A szép, a kellemes az, ami megmarad, mert most nem vagyunk ott. És lehet, hogy a mecsetben a női vécében egyszerűen mindig bonyoda van, de a meglepetés, a szép emlékek, a boldogság, hogy újra látom, messze felülmúlja a mindennapi bosszúságot – mert nem ér minden nap. Mert nem zavar. Nem most koszolódik össze a ruhám, nem most nehéz a trolley, nem most kell minden vécét kinyitni, amíg találok egy aránylag tisztát. Nem most állok a hideg esőben és érzem magam bohócnak, és nem most csukódott be az ajtó miután este 8-tól reggel 8-ig semmilyen érdemi kommunikáció nem történt. Nem ezek a helyzetek, érzések határozzák meg az életemet, ezért a negatív nem fáj, és a pozitívot észre tudom venni.

Elszakadás. Ha tehát időben vagy térben nem ott vagyunk, vagy ha éppen csak megérkeztünk, képesek vagyunk a szépség értékelésére, és a negatív dolgok lehúzó erejétől távol maradni. Egyszerűen nem húznak le minket. Nem oda tartozunk, nem vagyunk a részei.

Utazók vagyunk. Nem függünk a helytől, az emberektől. Itt vagyunk, észrevesszük, ami szép – dolgokat, amelyek valóban ott vannak. Látjuk azt is, ami nem az, de nem húz le, nem billent ki az egyensúlyunkból, hiszen nem ide tartozunk.

Természetesen nem arról beszélek, hogy vegyünk fel rózsaszín szemüveget. Akik ismertek, tudjátok, hogy ez jellemző volt rám – de nem hiszem, hogy távolabb lettem volna ezzel a tulajdonságommal a valóságtól, mint azok, akik fekete szemüveggel látnak mindent.

Ebben a világban mindkettő megtalálható. A jó és a rossz, a szép és a jó is. De teljes egészében egyik sem. A dunja nem dzsenna – de nem is dzsahannam. Annyi, ami: dunja. Se több, se kevesebb. Annak kell értékelnünk, ami – anélkül, hogy megengednénk, hogy meghatározzon minket.

Hiszen csak átutazók vagyunk. Nem itt van az otthonunk. Úton vagyunk oda in sha Allah, ahol minden gyönyörű, ahol mindenki kedves, ahol mindent megvehetünk, és ahol majd valódi virágszőnyegen lépdelhetünk – bármiféle megjegyzések nélkül.

Igen, mindenhol jó, de legjobb – Otthon. Amin Ya Rabb!

Addig pedig - enjoy the sight! :)