Yasmin kapitány, halal és haram hajóroncsok megmentője

„Köteleket kidobni – húzzátok!” - mondta a kapitány, és a mélyből egy gyönyörű yacht emelkedett ki. Rajta a legújabb partykellékek, poharak, lampionok, egykor kényelmes párnák, újkorában ragyogó vitorla – kis híján mind a halak tanyája. Tulajdonosa egy padon gubbasztott – immár biztonságban, Yasmin kapitány hajóján. Takaróba burkolózva szemlélte eddigi élete büszkeségét, amely így hínárosan már egyáltalán nem tűnt státusz szimbólumnak, inkább szerencsétlen kinézete volt. Mina, a tengerpart legszebb és leggazdagabb lánya már nem ülhet fel erre a hajóra! Pedig hát ő vezette… Mennyire büszke volt erre a tudására is – és mire ment vele. Gyönyörű fürtjeiről, amelyeken ma délelőtt dolgozott a fodrász, sós víz csepegett. Szempillája valahol úszik, de várjunk csak, a jobb még megvan, csak lifeg kicsit… Nem is kér tükröt, nem akarja látni így magát. Hófehér ruháján is sok szín megtalálható – a fehér éppen nem.

De ahogy ott kortyolta a forró teát a naplementében ennek a fura lánynak a hajóján, valami különös nyugalom kerítette hatalmába. Nem aggódott semmi miatt. A hajótöröttek boldogsága kerítette hatalmába. Béke van, és szép a mai naplemente.

„Nem kényelmetlen a ruha?” kérdezte Yasmin Minától másnap reggel, mikor a tengerpart egykori partyhercegnője megjelent egy mélykék abayában.

„Nem, ellenkezőleg, nagyon jól érzem benne magam!” mondta Mina, és maga is csodálkozott ezen, hiszen életében nem volt rajta semmi, ami nem volt extra szűk.

Megették gyümölcsökből és frissen sült péksüteményekből álló reggelijüket a reggeli szellőben a fedélzeten. Mina körbenézett – ezen a hajón is minden megvan, ami kell, de semmi extra. Kényelmes, de utazásra volt tervezve, nem ott élésre. Valahova tartott, nem akart örökre itt maradni. Minden megvolt itt, amire valóban szüksége van az embernek – és semmi sem, ami a menőzésről, a másoknak való tetszésről szól.

„Kipróbálhatom, hátha megy még?” kérdezte később Mina Yasminhoz lépve, aki a kormánynál állt.

„Természetesen.” engedte át Yasmin a kormányt. „Figyelj a fókuszra” mondta Minának. „Minden ezen múlik”

„Hogy érted? Oda megyünk a város felé igaz? Akkor nyugatnak megyünk a sziget felé, majd jobbra fordulunk….” Mina nem értette. Akár csukott szemmel is oda tudná vinni a hajót, ezen a tengerparton nőtt fel. Mégis, itt szenvedett hajótörést…

„Nézz bele a távcsőbe” mondta Yasmin.

Mina belenézett – mint milliószor, de most más volt. Volt ott valami. A horizonton túl. A csillogó tengeren túl. Nem tudta megmagyarázni, mitől volt más.

„Látod?” kérdezte Yasmin.

„Igen” mondta Mina. „De nem a szememmel”

„Akkor látod.” mosolygott a kapitány.

„Kapitány, jöjjön gyorsan! Segélyhívást kaptunk!” szakította félbe a beszélgetést az egyik matróz.

Mina azonnal a mutatott irányba fordította a kormányt. Pár percen belül megérkeztek a helyszínre. A hajó még az egykori partyyachtnál is rosszabb állapotban volt. A faragott piros korlátok egyik a másik után hullottak a vízbe.

Yasmin villámgyorsan intézkedett, és a hajó és utasai túl voltak a veszélyen. Most Emma ült ott takaróban, hajója roncsait szemlélve. Mina hozott egy csésze teát újdonsült sorstársának.

„Szép hajó” mondta Mina.

„Az volt” nézett maga elé Emma. „Az egészet a saját kezemmel hoztam rendbe.”

„Gratulálok. Jó ízlésed van.”

„Igazából nekem sohasem tetszett. A piros a férjem kedvenc színe.”

„Én mindenkinek akartam megfelelni, te a férjednek…” tűnődött Mina.

„Ezért süllyedtünk el.” fejezte be a gondolatot Emma. Kortyolt egyet a gőzölgő teából, majd nagyot lélegzett a friss tengeri levegőből. Nyugalom és béke szállta meg. Szabad volt.

„Látod azt a sziklát?” kérdezte Mina a kellemes csendben.

„Látom.” mondta Emma. „Ahogy láttam már rengetegszer. De most mégis más.”

„Ugye? Yasmin hajóján észreveszed, amit eddig soha.”

„Mert ez a hajó tart valahová. Az enyémen én mindent meg akartam tenni, hogy tökéletes kényelmet biztosítsak a családomnak – mintha örökké ott lennénk, mintha semmi más nem számítana. És meddig tartott az örökké? Mindennek vége most – de valahogy mégsem bánom.”

„Mert ami fontos, az megmaradt. Túléltétek, te és a családod. Ami elment, az múlandó.” mondta az egykori partydíva, aki maga csodálkozott leginkább, mennyire természetes mindez. „Nekem sem hiányzik a yachtom, és ami vele ment, az az életem. Yasmin kapitány megtanított látni.”

„Ezt hogy érted? Hiszen látsz.” Emma nem értette.

„A fókusz a lényeg” adta tovább Mina, amit éppen most tanult. „Te is mondtad, hogy most más a nagy szikla igaz?”

„Igen, de nem tudnám megmondani, miért.”

„A helyén van. Azért van ott, mert Isten oda teremtette. Rend van, béke és harmónia. A természetben, a hajón… és bennünk. Nem véletlenül futottunk zátonyra, ez nem baleset volt. Mindketten jó hajósok vagyunk, te a családod, én a társaság legjobbja, de elveszítettük a fókuszt.”

„Igen, az úgy nem mehetett tovább.” mondta Emma. „Ezek szerint Isten megmentett minket azzal, hogy kis híján a tenger fenekére küldött?”

„Én határozottan ezt érzem.” mondta Mina. „Elhiszed, hogy tegnapelőtt még miniszoknyában ugráltam egy diszkóban, és a legfontosabb kérdés az életemben az volt, hogy vajon enyém lesz-e a számozott Dior-kollekció első darabja?”

„Ezt valóban nehéz elhinni” nevetett Emma a még nála is bővebb ruhát viselő, fénylő arcú lányra.

„És tudod mit? Egyáltalán nem hiányzik az az életem. Tulajdonképpen a legjobb dolog, ami velem történhetett, az ez a hajótörés volt. Úgy szeretnék élni, hogy valóban legyen értelme. Hogy észrevegyem egy naplemente szépségét – és ami még fontosabb, Annak a szépségét, Aki megteremtette. Isten a legcsodálatosabb, csak Őérte érdemes élni. Talán első lépés lehetne, hogy mostantól nem Mina vagyok, ahogy mindenki ismer, hanem azt szeretném, ha Aminának szólítanátok – az igazi nevemen. Nem szerettem a nevemet, túl bevándorlósnak-takarítónénisnek éreztem… de most hirtelen nagyon tetszik! A Próféta édesanyját is így hívták, ugye?”

„Igen, drága Amina!” mondta az akkor odaérkező Yasmin, és örömében megölelte a lányt.

Emma tovább nézte a lenyugvó napot.

„Hidd el, drága Amina, az én hajóm lehet, még távolabbra sodródott – miközben azt hittem, mindent jól csinálok. Én voltam a tökéletes anya, tökéletes háziasszony, tökéletes feleség. Te nem akartál férjhez menni, nem akartál gyerekeket, nem akartál szerényebben öltözködni, nem akartál Amina lenni. Kimondtad, mit akarsz, és azt tetted. Én viszont kívülről megtestesítettem a ideális hívő nőt – de a hitem sajnos másra fókuszált. Nem a világ Teremtője tetszését kerestem, hanem egy hozzám hasonlóan tökéletlen teremtményért tettem meg mindent.

Én a férjemet imádtam.

Boldog voltam, ha jó volt a kedve, és kétségbeestem, ha nem sikerült a kedvére tennem. Őt állítottam társnak Isten mellé – sőt, Isten létezését szinte csak tudomásul vettem. A kötelességeimet teljesítettem Felé, de a mindennapi életemben nem jelent meg a Benne való hitem. Aki állandóan a fejemben járt, akit elsősorban a szívemben őriztem, az a férjem volt. Két kezemmel építettem ezt a hajót is – neki. Csoda, ha elsüllyed? Nem, valójában nekem sem hiányzik az az életem!” húzta ki magát Emma, és földöntúli mosoly ült ki arcára.

A három lány karjukat egymás vállára téve némán csodálták a naplementét – és Azt, Aki megteremtette ezt a csodálatos szépséget; Azt, Aki tönkreteszi a hajókat, hogy igazi életet adjon a hajósoknak.

Nézzünk bele mi is Yasmin kapitány távcsövébe!