Fusilli

A citrom, a gyömbér és a tonhal szimfóniája csodálatosan kiegészül a ropogós zöld jégsaláta és a fehérpaprika frissességével, mindehhez harmonikusan párosul a lágy ízű, ám annál rafináltabb formájú fusilli. Öt órás séta után éppen ideális volt ez a könnyű vacsora. Egy tábla csokikrémes milka van a táskámban. Már kb. három napja. Még maradhat.

Érzem az izmaimat, van hasfalam!  Érzem a hideget, a meleget, az illatokat, a fényeket, a színeket, az ízeket. Keresem, megtapasztalom magamat, ki is az a pillangó, aki túl sokáig maradt abban a száradt barna bábban.

A vasálarcosra ránőtt az álarc, csak a réseken tudott kikandikálni. Időnként. De mozgásában, cselekvésében, döntéseiben a páncélja volt ő maga.

Én vagyok a hajam. Talán még két centi sincs, de elképzelhetetlenül erős.

Mintha egy álomból ébredtem volna. Vagy mint mikor kicsi voltam és filmet néztem, és utána percekig, talán órákig még benne voltam a filmben, én voltam a hercegkisasszony. A valóság sokkal távolibbnak tűnt. Most ennél sokkal jobban tudom, hogy ja, de hát az nem is én vagyok! Talán azok a hercegkisasszonyok a mesefilmben közelebb álltak valódi énemhez, mint ahova a film végeztével be lettem szuszakolva.

Felébredtem.

Kapcsolatban vagyok mindennel, mert végre nem egy homályos üveg mögül nézem, ahonnan minden egyformán szürkésbarna.

Yasmin Mogahed hajóján utazva az evilág óceánja nem keríti a hatalmába a hajómat. A szívemmel Allah áldását érzékelem mindenben és ennél ki nyújthatna többet?

És ahogy az Isten iránti elvont imádatom kézzelfogható szeretetté válik, amely maga után kényszerít minden más szeretetet, furcsamód nem távolabb, hanem közelebb kerülök az evilághoz. Talán azért, mert a helyére került.

Amíg az evilágnak akartam megfelelni, magas polcra raktam, és ez eltávolította. Most Istent szeretem a legjobban, és hálás vagyok Neki egyik (számomra) felfedezetlen, titokzatos csodájáért, értem. Ez tölti be az életemet, a napjaimat. Felfedezem magamat.

Nincsenek határok. Sem a stílusomban, sem a viselkedésemben, sem a képességeimben, sem a testemben (nem csak pozitív irányban ;) ), semmiben. Isten minden nehézséget meg tud könnyíteni, és ahogy a szuribeadásnál megtanultam, nem a Vörös tengert nézem, hanem Azt, Aki szét tudja választani, és bármilyen félelmetes veszély elől meg tud menteni, bármilyen áthatolhatatlannak tűnő akadályt meg tud nyitni.

Eddig megengedtem másoknak, hogy ők határozzanak meg engem, ahogy eszükbe jutott, ahogy kényelmes volt nekik, vagy csak mert nem tudtak mást elképzelni. Meg akartam felelni ennek a képnek, hogy el legyek fogadva, de megfelelni sose tudtam, elfogadást sose kaptam. Belül meg mindig valahol máshol voltam. Elvágyódtam, de nem az elvágyódás romantikus érzéséért, hanem mert tudtam, láttam, hogy van, ahol süt a nap. Lehet máshogy is. És a lelkem valahol mindig ott volt. Utaztam, mert amíg az ember utazó, nem kell megfelelnie, nem kell kifordulnia önmagából. Elfogadnak, ahogy vagy, és téged sem zavar, ha csöpög a csap, hiszen holnap más máshol fürdesz.

Azt hisszük, amikor ott vagyunk, benne vagyunk, akkor látjuk a dolgokat saját értékükön. Pedig szerintem nem. Időbeli, térbeli távlatból az ember egy olyan perspektívát kap, hogy meg tudja ragadni a lényeget.

És ez az, amikor kapcsolatban vagy a dolgokkal. Amikor megérintenek, megszólítanak. Mert nem függsz tőlük, és ők sem tőled.

Isten teremtett engem. Olyan képességeket, lehetőségeket adott nekem, amilyenekről álmodni sem mertem. Én egyedül Tőle függök, a Világok Urától. Nem a teremtményeitől, a körülményektől, vagy más, hozzám hasonló emberek behatárolt gondolataitól. Nem a szürke hétköznapoktól, ahol egy étel megalkotása a ”teendők”-lista egyikére redukálódik. Nem, ahogy drága testvérem mondta, a főzés művészet.

De mi is a művészet? Ki is valójában a művész? Teszem fel a kérdést most, miután 2 órát szánkóztam annak a helynek a közvetlen szomszédságában, ahol egykor négy éven át igyekeztek meggyőzni róla, hogy én biztos nem. Esetleg jó anya még lehetek.

Jó sokáig el is hittem.

Én azt hiszem, a művész valójában az, aki a jelenben él. Én úgy érzem, ehhez az kell, hogy a helyén legyen a szíve, vagyis a szívében a dolgok a nekik való módon legyenek kezelve. Szeretem Istent, mert Tőle kapok mindent, ünneplem az életemet, és rácsodálkozok erre a gyönyörű világra.

Minden nap. Lüktet (vagy bugyog? ;) ) bennem az élet, és boldog vagyok, mint egy gyerek. És így mindennel, amit csinálok, ezt fejezem ki. Hogy művészet ez? Nem is ez a fontos, már ez sem fontos.

Mi fontos? Csak a hajam, a kék ég, a fénylő hó, és a citromos gyömbér. És mindenek előtt Az, Akitől kapom mindezt.

A bácsit is, aki meg akart halni, a cseresznye íze mentette meg.

masha Allah - szótár

sok visszajelzést kaptam drága nem muszlim olvasóimtól, hogy kellene egy kis szótár a bloghoz :)

itt egy vicces összeállítás, amit találtam, hogy hogy értelmezik azok, akik sokszor hallják azt, ahogy az emberek használják, de nem tudják a szavak pontos jelentését. Hm.. az in sha Allah elég rossz fényt vet ezek szerint azokra, akiket az illető hallott...
Erre mondják ugye, hogy az iszlám tökéletes, de a muszlimok nem.
Mit is jelentenek akkor ezek a kifejezések, és miért használjuk őket?

Asszalamu alaikum - béke veled. Ez egy fohász az illetőért, akinek mondjuk. Az iszlám szerint az ember minden tette fel van írva, és Isten meg fogja jutalmazni. Csak annyiért, hogy azt mondjuk: béke legyen veled, ahelyett, hogy szimplán heló vagy szia, 10 ilyen jótett (haszana) lesz felírva az embernek. (ez elég HASZNOS.... biztos véletlen a hang- és jelentésbeli hasonlóság, de azért nagyon szép :) )

ma saa Allah - amit Isten akart. Ezt mondjuk minden szépre, amit látunk, nehogy rossz érzés, irigység kezdődjön a szívünkben, hogy pl.: "neki milyen szép kocsija van, nekem meg nincs", és így akaratlanul is rosszat kívánjunk a másik embernek. Emlékeztetjük rá magunkat, hogy Isten akarta, hogy neki most olyan szép kocsija legyen - és ki mondta, hogy nekünk egy nap nem lesz? Allah mindenre képes. Természetesen cuki gyerekekre is lehet mondani, mert Isten akarta, hogy olyan aranyosak legyenek, vagy ha megdicsérjük valaki szépségét vagy ruháit. Nem "persze, ő milyen sovány, nekem meg nincs is ilyen jó cuccom, és ha lenne, akkor sem állna rajtam így", hanem irány a konditerem :)

in sa Allah - ha Isten akarja. egybe szoktuk mondani, és ezért sokan egybe is írják, én is régebben úgy írtam le, de az valami mást jelent, már sajnos elfelejtettem, de mindenesetre nem jót :) Szóval írjuk így, külön szavakkal. Na, a szóhasználat a kép szerint itt tér el a legnagyobb mértékben a jelentéstől, és ez elég gáz, mivel így az ember szavahihetetlent csinál magából, és rossz fényt vet az iszlámra is. Tehát nincs olyan, hogy "hát, úgy látszik, Isten nem akarta, hogy találkozzunk 3kor", mert hogy én 2.55kor még mindig otthon fekszem és a telefonomat nyomkodom. Akkor mondom, hogy "in sha Allah 3kor találkozunk", ha én a magam részéről mindent megteszek, hogy ez így is legyen. Természetesen ha Isten nem akarja, akkor úgysem fog összejönni. Felszállok a villamosra fél 3kor, de kilyukad a kereke :) és így nem érek oda 3ra. Az in sa Allah kifejezést akkor kellene használni, ha arra utal az ember, hogy ő mindent meg fog tenni, hogy összejöjjön a dolog, de természetesen elfogadja Isten akaratát, bármi is legyen az. Hogy fontos nekem a másik ember, de van Valaki, Akinek az akaratát mindennél többre értékelem. És ez csakis Isten.

asztaghfiruLlah - Isten bocsássa meg. Annyi mindent csinálunk, sokszor észre sem vesszük, hogy na, ezt most nem kellett volna. Ezért a legjobb az lenne, ha minél többször mondanánk. A Próféta szallAllahu alaihi wa szallam (Allah dicsérje és üdvözítse) naponta 70szer vagy 100szor mondta, pedig a legkedvesebb ember volt a világon.... na, nekünk hányszor kellene mondani?  Van még egy nagyon fontos különbség a képen látható használattól. Természetesen szép, ha valaki azért fohászkodik, hogy valaki másnak bocsásson meg Isten - de nem sokkal fontosabb, hogy saját hibáinkat javítsuk? Honnan tudom, hogy az az ember miért mondta/csinálta amit csinált? Miért zavar engem jobban, ha más hibázik, mintha én? A saját házunk előtt seperjünk ugyebár...

szubhan Allah - Magasztaltassék az Isten. Igen, mondjuk, ha nézzük a természetfilmet. Meg a természetet. Meg mindent. Yasmin Mogahed írta, hogy milyen fura, ha valaki elmegy egy kiállításra, és csodálja a gyönyörű képeket, de egyáltalán nem kíváncsi a művészre. Amikor nézzük a vörös naplementét, vagy a csupasz ágak között elsuhanó felhőket, vagy a még mindig nyíló rózsákat, nem érzünk égő vágyat, hogy megismerjük Azt, Aki ezeket alkotta? Csak dekorációi ezek a földünknek? Ha hallunk egy csodálatos, fordulatos, kiszámíthatatlan történetet, amely valakivel megesett, amelyet tuti nem tudott volna Steven Spielberg kitalálni, nem szeretnénk tudni, Ki írta ezt a forgatókönyvet? Amikor sétálunk, és hirtelen észreveszünk egy gyönyörű házat, mint ahogy a délszláv háború idején egy amerikai fekete kéksisakos katonának a földbe gyökerezett a lába a Pécsi Nemzeti Színház előtt.  A pécsi ember hányszor korzózik el előtte anélkül, hogy észrevegye? Természetesen mondanom sem kell, hogy mindenki a katonát bámulta, hogy mit néz. Hány csodát takar el szemünk elől saját vakságunk? Pedig milyen gyönyörű helyeken élünk? És Ki adta a tudást és képességet az embereknek, akik ezeket megépítették? És az anyagokat Ki teremtette, amelyekből felépültek? Igen, szubhan Allah, magasztaltassék Isten! Csodálom, szeretem, imádom a tengerparti naplementék, az azúrkék szín, a kabócák, a simogató napfény Teremtőjét, Aki olyan csodálatos módon írja életem forgatókönyvét, hiába próbálom meg mindig elrontani :) Szubhan Allah wa alhamduliLlah wa Allahu Akbar wa la haula wa la quwwata illa biLlah. Magasztaltassék az Isten és hála Istennek és Isten a leghatalmasabb és nincs erő sem hatalom csak Isten által. <3

subhan Allah <3

Kettősség?

Van egy csodálatos videó egy csodálatos lányról. Meghalt tavaly nyáron, 24 éves volt. Rengeteg szép dolgot mondott, amire rájött az életével és a betegségével kapcsolatban. Nem is igazán vagyunk abban a helyzetben, hogy felülbírálhatnánk, hiszen egyikünk sem fogja in sha Allah soha megtudni, milyen lehet 24 évesen meghalni leukémiában. Biztosan olyan dolgokra jön rá ilyenkor az ember, amelyet más nem tudhat.

Volt azonban egy gondolat, amellyel nem tudok egyetérteni. Azt mondta, a betegsége nem Istentől van, hanem a bűn miatt, amely megjelent a világban. Mintha a világ a jó és a rossz örökös harcából állna, és mindkettő egyenlő erővel rendelkezne. Ahogy valaki egyszer elmagyarázta, hogy az ő vallása szerint a halott csecsemők nem biztos, hogy a mennybe jutnak, hanem az ördög és az angyal „megküzd” lelkükért.

De tulajdonképpen ez után a karácsonyi időszak után az ember valahogy érzi is a levegőben azt, amiből kiindult az ünnep. Hosszabbodnak a nappalok, a világosság diadalmaskodott a sötétségen. Sötétség és világosság, rossz és jó küzdelme. A fény születése. Rengeteg hitrendszer van, ami erre épül, amelynek ez a kettősség a lényegi eleme.

Ez a körforgás azonban nekem egyáltalán nem megnyugtató. Igen, most új fényt kaptunk, de majd eljön az idő, amikor megint erősebbnek bizonyul a sötétség. Igen, léteznek a jó erők, de ott vannak a gonoszok is, és tényleg megragadhatják az ártatlan gyerekeket, fiatalokat? Tényleg lehetséges, hogy a bűn, a gonoszság miatt egy gyönyörű fiatal lány testét szétrágja a rák, és ilyen értelmetlen módon érjen véget az élete? A jó és a rossz egyenlő erővel bírnak, és a verseny pillanatnyi állásán múlik, mi lesz velünk?

Érdekes, hogy emberek, akik hisznek Istenben, így gondolkoznak. Hogy az Egyetlen, a Leghatalmasabb, a Teremtő, az Ellátó, a Gondoskodó Istenen kívül van olyan erő, amely kiveheti az Ő Kezéből a dolgok irányítását, akivel Neki küzdenie kellene, aki rosszra változtathatná a dolgokat, aki megbetegíthetne egy egészséges fiatalt és a pokolra juttathatna ártatlan gyerekeket?

Én ebben nem hiszek. Igen, létezik a gonosz a világban, de a hatásköre nagyon behatárolt. Embereknek sugdos, hogy tönkretegye az életüket, hogy tönkretegyék az életüket, hogy ne legyenek boldogok, hogy ne éljenek teljes életet, hanem aggódjanak, és a félelem, a gyűlölet vagy a kisebbségi komplexus feleméssze őket. Ezzel próbálkozik. Természetesen ezekből az érzésekből kialakulhatnak betegségek, de maga a betegség nem a sátántól van, hiszen tisztulás lehet benne. Isten áldása lehet, amelynek hatására az ember megáll, elgondolkozik, és jobb irányba fordíthatja az életét.

Én személy szerint úgy érzem, a betegségem Allah legnagyobb áldása volt az életemben. És azt is érzem, hogy egy hatalmasabb terv részeként minden a helyén van. És hogy a rossz, vagyis ami pillanatnyilag rossznak tűnik, nem biztos, hogy egy másik perspektívából tényleg rossz, mert a hatása sokkal jobb, mint a legszebb dolognak, amit csak elképzelni tudnánk.

Hiszem, hogy Isten irányít mindet, Akinél van a világban létező összes könyörület 99szorosa, és Akinek a trónjára fel van írva: „a könyörületem hatalmasabb a haragomnál”. Ha csak említjük őt, megszűnik a gonosz sugalmazása. Ő Hatalmasabb, Könyörületesebb, Irgalmasabb, Szeretetteljesebb, Kedvesebb mindennél és mindenkinél. És a borzalmas dolgok, amelyek itt történnek, egy másik dimenzióból szemlélve, ha az összefüggéseket nézzük, vagy, hogy mi származik belőle, nem is olyan borzalmasak. Az igazságtalanság áldozatai tudják, hogy a helyes úton járnak, és jutalmuk hasonló lesz az elődeikéhez. Ezt látva egyre többen felébrednek, és olyan csodálatos dolgokra leszünk képesek, amelyeket soha nem képzeltünk volna magunkról. És a mi kis életünkben lévő problémák esetén sokszor csak egy kis idő kérdése, hogy mi is lássuk, ennél jobb nem is történhetett volna.

A világban nem két, egymással viaskodó erő uralkodik. Mi nem csak véletlenül a harctérre kerültünk, és oda csapódtunk, aki éppen közelebb volt – általában a rossz oldalra: az élet nem a magyar történelem. A világnak Egyetlen Ura van, Aki mindent a legkedvesebben irányít. És mi Hozzá kapcsolódunk, Vele élünk harmóniában, Rá hagyatkozunk.