Fusilli

A citrom, a gyömbér és a tonhal szimfóniája csodálatosan kiegészül a ropogós zöld jégsaláta és a fehérpaprika frissességével, mindehhez harmonikusan párosul a lágy ízű, ám annál rafináltabb formájú fusilli. Öt órás séta után éppen ideális volt ez a könnyű vacsora. Egy tábla csokikrémes milka van a táskámban. Már kb. három napja. Még maradhat.

Érzem az izmaimat, van hasfalam!  Érzem a hideget, a meleget, az illatokat, a fényeket, a színeket, az ízeket. Keresem, megtapasztalom magamat, ki is az a pillangó, aki túl sokáig maradt abban a száradt barna bábban.

A vasálarcosra ránőtt az álarc, csak a réseken tudott kikandikálni. Időnként. De mozgásában, cselekvésében, döntéseiben a páncélja volt ő maga.

Én vagyok a hajam. Talán még két centi sincs, de elképzelhetetlenül erős.

Mintha egy álomból ébredtem volna. Vagy mint mikor kicsi voltam és filmet néztem, és utána percekig, talán órákig még benne voltam a filmben, én voltam a hercegkisasszony. A valóság sokkal távolibbnak tűnt. Most ennél sokkal jobban tudom, hogy ja, de hát az nem is én vagyok! Talán azok a hercegkisasszonyok a mesefilmben közelebb álltak valódi énemhez, mint ahova a film végeztével be lettem szuszakolva.

Felébredtem.

Kapcsolatban vagyok mindennel, mert végre nem egy homályos üveg mögül nézem, ahonnan minden egyformán szürkésbarna.

Yasmin Mogahed hajóján utazva az evilág óceánja nem keríti a hatalmába a hajómat. A szívemmel Allah áldását érzékelem mindenben és ennél ki nyújthatna többet?

És ahogy az Isten iránti elvont imádatom kézzelfogható szeretetté válik, amely maga után kényszerít minden más szeretetet, furcsamód nem távolabb, hanem közelebb kerülök az evilághoz. Talán azért, mert a helyére került.

Amíg az evilágnak akartam megfelelni, magas polcra raktam, és ez eltávolította. Most Istent szeretem a legjobban, és hálás vagyok Neki egyik (számomra) felfedezetlen, titokzatos csodájáért, értem. Ez tölti be az életemet, a napjaimat. Felfedezem magamat.

Nincsenek határok. Sem a stílusomban, sem a viselkedésemben, sem a képességeimben, sem a testemben (nem csak pozitív irányban ;) ), semmiben. Isten minden nehézséget meg tud könnyíteni, és ahogy a szuribeadásnál megtanultam, nem a Vörös tengert nézem, hanem Azt, Aki szét tudja választani, és bármilyen félelmetes veszély elől meg tud menteni, bármilyen áthatolhatatlannak tűnő akadályt meg tud nyitni.

Eddig megengedtem másoknak, hogy ők határozzanak meg engem, ahogy eszükbe jutott, ahogy kényelmes volt nekik, vagy csak mert nem tudtak mást elképzelni. Meg akartam felelni ennek a képnek, hogy el legyek fogadva, de megfelelni sose tudtam, elfogadást sose kaptam. Belül meg mindig valahol máshol voltam. Elvágyódtam, de nem az elvágyódás romantikus érzéséért, hanem mert tudtam, láttam, hogy van, ahol süt a nap. Lehet máshogy is. És a lelkem valahol mindig ott volt. Utaztam, mert amíg az ember utazó, nem kell megfelelnie, nem kell kifordulnia önmagából. Elfogadnak, ahogy vagy, és téged sem zavar, ha csöpög a csap, hiszen holnap más máshol fürdesz.

Azt hisszük, amikor ott vagyunk, benne vagyunk, akkor látjuk a dolgokat saját értékükön. Pedig szerintem nem. Időbeli, térbeli távlatból az ember egy olyan perspektívát kap, hogy meg tudja ragadni a lényeget.

És ez az, amikor kapcsolatban vagy a dolgokkal. Amikor megérintenek, megszólítanak. Mert nem függsz tőlük, és ők sem tőled.

Isten teremtett engem. Olyan képességeket, lehetőségeket adott nekem, amilyenekről álmodni sem mertem. Én egyedül Tőle függök, a Világok Urától. Nem a teremtményeitől, a körülményektől, vagy más, hozzám hasonló emberek behatárolt gondolataitól. Nem a szürke hétköznapoktól, ahol egy étel megalkotása a ”teendők”-lista egyikére redukálódik. Nem, ahogy drága testvérem mondta, a főzés művészet.

De mi is a művészet? Ki is valójában a művész? Teszem fel a kérdést most, miután 2 órát szánkóztam annak a helynek a közvetlen szomszédságában, ahol egykor négy éven át igyekeztek meggyőzni róla, hogy én biztos nem. Esetleg jó anya még lehetek.

Jó sokáig el is hittem.

Én azt hiszem, a művész valójában az, aki a jelenben él. Én úgy érzem, ehhez az kell, hogy a helyén legyen a szíve, vagyis a szívében a dolgok a nekik való módon legyenek kezelve. Szeretem Istent, mert Tőle kapok mindent, ünneplem az életemet, és rácsodálkozok erre a gyönyörű világra.

Minden nap. Lüktet (vagy bugyog? ;) ) bennem az élet, és boldog vagyok, mint egy gyerek. És így mindennel, amit csinálok, ezt fejezem ki. Hogy művészet ez? Nem is ez a fontos, már ez sem fontos.

Mi fontos? Csak a hajam, a kék ég, a fénylő hó, és a citromos gyömbér. És mindenek előtt Az, Akitől kapom mindezt.

A bácsit is, aki meg akart halni, a cseresznye íze mentette meg.