Utazás

Az életem alapélménye az utazás. Mindenhol jó, de legjobb otthon, tartja a mondás, de a mi családunkban máshogy szólt – mindenhol jó, de legjobb máshol, vagy mindenhol jó, de legjobb útközben.

Mi is olyan jó az utazásban? Hiszen – mivel sehol nem voltam igazán turista – láttam, hogy egyik hely sem tökéletes. Van, ahol túl hideg van, máshol túl meleg; van, ahol minden a pénzről szól, máshol meg az alapvető infrastruktúra is hagy kívánni valót maga után.

Én mégsem ezekre a dolgokra emlékszem. A kerti út végén a felhőtengerre emlékszem, a kedves beszélgetésekre életemben először önmagamról, egy idegen nyelven, amelyen azóta is a legkönnyebb kifejeznem magam, a sikátorokra és a középkori falakra, a csodálatra. És emlékszem a kemény munkára – és gyümölcsére, a vásárlásokra, a sétákra a végtelen nagy parkokban, a decemberi rózsákra, a saját környezetem kialakítására. És emlékszem az újabb sikátorokra – és újabb csodálatra, a színes ablakokra, a bougainvilleákra, a hegyre a sárgán csillogó pára felett. És a bougainvillea szirmok között a lábam előtt nem érdekelnek a nejlonzacskók.

És ott van a viszontlátás öröme is. Amikor 9 hónap után újra belépek a mecsetbe, az a csend és nyugalom, fényképezni mindent, és hogy csütörtök délután nincs mindenhol tisztaság, az is egy elnéző mosolyt vált ki: hát itt sem változik semmi.

De más, mikor már tizedszerre tapasztalom ugyanezt. „Nem hiszem el, hogy nem lehet soha rendesen kitakarítani!” – mondom magamban. A mecset csendjében nem jut az eszembe, hogy mindenképpen fényképezni kellene, mert annyira gyönyörű, igazából az sem, hogy mennyire az.

Mi változott?

Miért tűnik el a szépség értéke, és miért kap nagyobb hangsúlyt a kellemetlenség?

És nem ez történik mindennel?

Évekkel ezelőtt még a régi-új gondolatban írtam egy cikket, hogy miért várjuk nagy lelkesedéssel a jövőt, gondolunk nosztalgiával a múltra, de a jelenben nem látjuk meg a szépet. Hiszen mindenben, mindenhol ott van, mert amikor elmúlt, bármilyen is volt, szép emlékké válik, vagy legalábbis képesek vagyunk meglátni a pozitívumot egy helyzetben, amiben annak idején borzalmasan éreztük magunkat.

Vagy ott van a lerágott csont, a mézeshetek és ami utána jön című melodráma. A mézeshetek alatt mindenki csodálatosnak, tökéletesnek látja a párját – aztán később rájön, hogy nem az, és akkor jön a csalódás, vagy egyszerűen csak a szürke hétköznapok. Pedig az ember ugyanaz, nem változott, csak az újdonság varázsa miatt először a jót vesszük észre, később pedig ez elhalványul, és fény derül a többi tulajdonságára is.

Miért van az, hogy ami időben vagy térben távoli, vagy amihez nem alakult ki a kötődés, abban meglátjuk a szépet, ami viszont mindennapi, amiben benne élünk, ami közel van, amihez közünk van, amihez kötődünk, ott csak a rosszat látjuk?

Amihez közünk van, amihez kötődünk, amihez ragaszkodunk, ami meghatároz minket, amitől függünk. Igen, erről van szó. Ami messze van, az nem befolyásol minket. Lehet, hogy a sanaai utcán miközben királynőként vonulok a bougainvillea-szőnyegen alattvalóim bókjai záporában, (én csak annyit értettem, hogy mashaAllah, a többire fátylat borított hiányos nyelvtudásom – valószínűleg jobb így), a mélyfekete szatén abayámra rárepült egy-két piros nejlonzacskó, de az egész helyzet annyira abszurd és új és érdekes és mulatságos volt, hogy ez a kis szépséghiba fel sem tűnt. Lehet, hogy munkába menni a sötétben, áttolni a csokival megrakott trolleyt a kávézóba, mosogatni, szemetet kivinni nem volt a legkellemesebb, de grande cappuccinot és frissen sült chocholate chip cookiet reggelizni annál inkább, és hétvégenként megismételni ugyanezt a belvárosban, pénzért, egy jó kiadós vásárlás után, még inkább. És erre emlékszem, az érzésre, hogy milyen jó volt megdolgozni a pénzemért. A szép, a kellemes az, ami megmarad, mert most nem vagyunk ott. És lehet, hogy a mecsetben a női vécében egyszerűen mindig bonyoda van, de a meglepetés, a szép emlékek, a boldogság, hogy újra látom, messze felülmúlja a mindennapi bosszúságot – mert nem ér minden nap. Mert nem zavar. Nem most koszolódik össze a ruhám, nem most nehéz a trolley, nem most kell minden vécét kinyitni, amíg találok egy aránylag tisztát. Nem most állok a hideg esőben és érzem magam bohócnak, és nem most csukódott be az ajtó miután este 8-tól reggel 8-ig semmilyen érdemi kommunikáció nem történt. Nem ezek a helyzetek, érzések határozzák meg az életemet, ezért a negatív nem fáj, és a pozitívot észre tudom venni.

Elszakadás. Ha tehát időben vagy térben nem ott vagyunk, vagy ha éppen csak megérkeztünk, képesek vagyunk a szépség értékelésére, és a negatív dolgok lehúzó erejétől távol maradni. Egyszerűen nem húznak le minket. Nem oda tartozunk, nem vagyunk a részei.

Utazók vagyunk. Nem függünk a helytől, az emberektől. Itt vagyunk, észrevesszük, ami szép – dolgokat, amelyek valóban ott vannak. Látjuk azt is, ami nem az, de nem húz le, nem billent ki az egyensúlyunkból, hiszen nem ide tartozunk.

Természetesen nem arról beszélek, hogy vegyünk fel rózsaszín szemüveget. Akik ismertek, tudjátok, hogy ez jellemző volt rám – de nem hiszem, hogy távolabb lettem volna ezzel a tulajdonságommal a valóságtól, mint azok, akik fekete szemüveggel látnak mindent.

Ebben a világban mindkettő megtalálható. A jó és a rossz, a szép és a jó is. De teljes egészében egyik sem. A dunja nem dzsenna – de nem is dzsahannam. Annyi, ami: dunja. Se több, se kevesebb. Annak kell értékelnünk, ami – anélkül, hogy megengednénk, hogy meghatározzon minket.

Hiszen csak átutazók vagyunk. Nem itt van az otthonunk. Úton vagyunk oda in sha Allah, ahol minden gyönyörű, ahol mindenki kedves, ahol mindent megvehetünk, és ahol majd valódi virágszőnyegen lépdelhetünk – bármiféle megjegyzések nélkül.

Igen, mindenhol jó, de legjobb – Otthon. Amin Ya Rabb!

Addig pedig - enjoy the sight! :)