Szabadság

15 évet töltöttem bent. A börtönben. A dunja börtönében.

Vagy talán egész eddigi életemet bent töltöttem?

Nem, az ezt megelőző 2 év szabadság volt. Utazás, önmagam és a világ megismerése. Minden érdekes, minden új volt, a tájak, a színek, az ízek, az illatok, az érzések, az emberek. Az élet. És benne én is.

Előtte még a gyerekkor öntudatlanságában éltem, illetve találkoztam helyzetekkel, amelyek éppen a rablétre készítettek fel. Az, hogy nem fontos, hogy neked mit mond az a 150 évvel ezelőtt élt költő – aki valószínűleg éppen ezért írta meg a gondolatait, hogy a jövő lángoló lelkű fiataljait megszólítsa – de nem, ezt ne írd le a dolgozatban, mert akkor fogsz ötöst kapni, ha azt írod le, amit a tankönyvben megfogalmazott egy tehetségtelen középkorú irodalmár. Vagy amikor senki nem kíváncsi az érzéseidre, csak amikor valami nagyon szemet szúr. Vagy amikor, bár Vekerdy és Feldmár is megmondta, a szülőnek a gyerek mellett kell állnia, nem az iskola mellett, de ez szinte soha nem történik meg. Vagy amikor azt tanulod, hogy a nem fair helyzetet el kell fogadni, nem lehet ellene tenni, és a jogaidért senki nem harcol. Vagy, hogy a rossz dolgokat nem lehet kimondani, nem lehet róluk beszélni. Ez mind a gyerek, a fiatal életében a belső szabadságot számolja fel.

Tehát 15 éve hazaértem a boldog, szabad világból, és azt hittem, minden lehetséges. Tudtam, hogyha valami úgy logikus, akkor valószínűleg meg is lehet oldani. Hittem, hogyha én valamit komolyan gondolok, akkor ezzel más is így van. Azt gondoltam, hogy ami érdekel, azzal kell foglalkozni. De ahogy eljött az ősz, a börtön rácsai bezárultak. Semmi nem az volt már, aminek tűnt. A tanulás, a barátságok, a szórakozás – semmi nem arról szólt, amiről kellett volna.

Ott maradtam a hideg, esős éjszakában, és megpróbáltam alkalmazkodni a helyzethez. „Jobb, ha vele nyávogok, különben nem kapom meg az állást”, mondta a Rózsaszín Párduc, és előjött mindaz, amit tanultam. Ami két év alatt felépült, azt felülírta, ami előtte volt. Nem lehetnek elvárásaim, meg kell felelni helyzeteknek, embereknek, bármi áron.

Eltelt 15 év. Igen, sokat tanultam. Az első négy év teljes káosza után jött a friss levegő, az igazság, a jogok, a logika. Mindent megkaptunk, hogy berendezzük életünket a legjobb módon. A rendszer működik.

De én mégsem.

Bár mindent megtettem, amit tudtam, hogy elkerüljem a hideg esőben állást, valahogy mégis megtörtént. Újra ugyanott voltam, keresni a választ, a megoldást, az elfogadást valahol, ahol nem kellene. Cseberből vederbe, ahogy már jó néhány éve megfogalmaztam magamban. És nem változtat sokat, hogy a cseber az valami undorító lavór, a veder meg aranyból van – a lényeg, hogy nem szabad beleesni, mert megfulladsz.

És hányan vagyunk így. Megváltoztattuk az elveinket, a körülményeinket, a társaságunkat, az öltözködésünket, a szokásainkat, a helyeket, ahova járunk, az időbeosztásunkat, mindent. És még sem.

Ha odakerülünk, bele a vederbe, legyen az aranyból, drágakövekkel kirakva – akkor is csak egy vödörről van szó – ugyanúgy kezdünk viselkedni, mint valamikor régen. Megfelelni, elfogadtatni magunkat, bármi áron.

Igen, más. Természetesen más, ha valami halal vagy haram. Más egy tanácstalan fiatal elképzelései és próbálkozásai, amelyek eleve kudarcra vannak ítélve, és más egy iszlám keretein belül lezajló kapcsolat. De most nem arról beszélünk, mennyire más, mert ez látszik. Megnézel engem most, és megnézel 15 éve, nem biztos, hogy felismersz. Ha lett volna már akkor facebook, megnéznénk a helyeket, ahova akkoriban jártunk, és a maiakat, szinte nem találnánk olyat, ami egyezik. De sajnos halal kereteken belül is el lehet követni a legnagyobb haramot – a társítást.

A börtön. A fogság. A távolság mindentől – önmagamtól is. Benne vagyok. A rácsok között, a vödörben. Csak ezt látom magam körül. Igen, meg kell felelni, ugye ahogy tanultuk. Alkalmazkodni ehhez az új, „halal börtönhöz”.

Halal börtön? Valóban létezhet ilyesmi? Isten ezt akarja számunkra? Ezt rendelte el? Nem szeretet és könyörületet támaszt a szívünkben egymás felé? Nem egymás ruhái vagyunk?

Én úgy láttam, mindent megtettem. Nem az érzéseimre, hanem ész érvekre hallgattam. Bevállaltam egy helyzetet, amikor lesz idő és tér arra, hogy ne csak a másikról szóljon minden. Ezért, hogy ne szeressem túlságosan. „Pensavo la complicita sara la soluzione, per guarire mio cuore, bisogna non usarne”. Azt gondoltam, a barátság/cinkosság (lefordíthatatlan szó) lesz a megoldás, hogy meggyógyítsam a szívemet, csak nem kell használni. Elmentem 7000 km-re, hogy végre süssön kicsit rám is a nap. Sütött is…

De mégsem tettem meg mindent. Egy valami kimaradt. A legfontosabb. A módszer, ahogy valóban meg lehet gyógyítani a szívet. És az nem a cinkosság, és nem is a távolság (ez utóbbi, jól kiépített cinkosság után végzetes is lehet a kapcsolat szempontjából).

Kihagytam egyvalakit a számításból. Valakit, Akinek mindent köszönhetek. A vödröt. Az ajándékokat. Az útmutatást ki a hideg esőből. Az életemet.

A világ Teremtőjét. Csupáncsak Őt felejtettem ki.

AstaghfiruLlah.

Mert a szívemet nem mindenféle okoskodás, hanem csakis Ő tudja meggyógyítani. És csakis egy módon: ha Neki adjuk a kulcsot. Ha Ő uralja. Ha nem méltatlan helyekre dobjuk – legyen az akár cseber, akár veder - hanem az Ő Kezébe helyezzük – ahol a helye van.

Egész egyszerűen, ha Őt szeretjük a legjobban. Az imádatot Allahot kizárólagosan megillető szóként őrizzük meg, rá is szólunk a gyerekekre, hogy a csokit nem imádjuk, csak szeretjük. (Ezt egyébként a katolikus nagymamámtól hallottam először). De lehet, hogy elfelejtettük, az imádat valójában a szeretet legmagasabb foka? Igen, ez a fok csak Allahot illeti meg, de valójában szeretetről van szó. Nem kötelességekről, amelyeket meg kell valósítani öltözködésben, viselkedésben, szokásokban, tettekben, külsőségekben. Vagyis ez is, de miért? Miért tesszük mindezt?

Mert Allahot szeretjük a legjobban.

Mindennél jobban, mindenkinél jobban.

És ahogy fura egy szóval említeni az ember „érzéseit” mondjuk a csoki iránt és egy másik emberi lény iránt, akkor persze, hogy összehasonlíthatatlan magasságokba kerül a világ Teremtője iránti szeretet. A baj csak az, hogy ez a szeretet sokszor olyan magasan van, hogy már fel sem látunk odáig – tehát a mindennapi életünkben meg sem jelenik. Igen, imádjuk az Istent, de betegre görcsöljük magunkat azon, hogy mit gondolnak rólunk mások, vagy hogy fogjuk kifizetni a rezsit, vagy hogy vajon a házastársunk szeret-e még minket.

Mert beleestünk a vödörbe, és nem látunk a falán túl.

Istent szeretni túl nehéz, túl nagy feladat, mi megmaradunk a kötelességek teljesítése szintjén, de a szívünk haldoklik. Olyan helyre tettük, ahol nem kap táplálékot, nyugalmat, békét.

„Valóban, az Allahról való megemlékezésben megnyugszanak a szívek.” És ez nem csak néhány szó eldarálása reggel és este. Ez a gondolkodás, elmélkedés azon, Ki is Allah valójában; az Ő megismerése, és a felismerés, hogy nem érhet minket semmi baj.

És a szívünk megnyitása az egyetlen igaz Tulajdonosa előtt: amikor Allah kerül az első helyre.

Ez gyógyítja a szíveket. Ezzel kerülünk ki mindenféle cseberből és vederből, mert akkor már tudjuk ezeket, és minden és mindenki mást úgy kezelni, amik/akik: Allah teremtményei. Allah ajándékai.

És ez az, ami felszabadít minket mindenféle börtönből és rabságból. Ez az igazi szabadság.