Felnőni

Az újságba írtam ezt a cikket, de addig is itt van nektek :)

Nem, ezt a cikket nem az újság valamelyik fiatal, feltörekvő tehetséges írója írja: a régi Új Gondolat 35 éves veteránja vagyok J.

Nem is visszatekintés, vagy jó tanács ez a „mai fiataloknak”. Olyan élethelyzetről szeretnék írni, amelyben szinte mindannyian benne vagyunk. Széles baráti körömben a huszonévesektől a negyvenesekig ritka az, akinek nem nehéz ez a lépés.

Felnőni. Miről is szól ez egyáltalán? Van egzisztenciánk, házastársunk, gyerekeink. A fiatalok is mashaAllah egyre-másra repülnek ki és építenek saját fészket. Sokan közülünk sikeres karrierrel rendelkeznek, vagy a közösségi munkában igyekeznek hasznossá tenni magukat. Felelős döntéseket hozunk, megszervezzük a magunk és a hozzánk tartozók életét. Biztosan lehetne mindent jobban csinálni, de mindent megteszünk. Ez a felnőtt élet.

Mégis, felnőttek vagyunk valójában? Mi alapján hozzuk döntéseinket? Hol van a magasabb cél, az eszme, aminek meg akarunk felelni?

Muszlimok vagyunk hála Allahnak, ezért ezekre a kérdésekre a válasz az, hogy Allah tetszéséért igyekszünk tenni a dolgainkat. De vajon mennyire van így a gyakorlatban? És most a kérdés nem az, hogy mennyire vagyunk „jó muszlimok”, akik elvileg mindent a betű szerint tesznek, gondolnak, éreznek, vagy mennyire vagyunk hétköznapi emberek, akiknek sok minden sokszor nem megy. Akik nem tudnak produktív muszlimok lenni, csak örülnek, hogy egyáltalán muszlimok. Akik nem jutnak el a türelem Ibn ilQayyim-i magaslataiig, csak csendben számolnak tízig, nehogy olyat mondjanak, amit nem kellene. Akik házimunka, haza mindenkit az iskolából, házi feladat, vacsora, lefekvés közben az utolsó pillanatban esnek oda az imára. Akik pontatlanságba, oda nem figyelésbe ütköznek, emberi, pénzügyi problémák, forgalom után a mecsetben alszanak el a szőnyegen. Meg kell felelni a munkahelyen, a társadalomban, a nagy családban, a kis családban, a házastársnak, a gyerekeknek, a mecsetben, a közösségi munkában, a barátoknak. Közben tanulni kellene, olvasni, fejlődni, álmodni, és az álmokat megvalósítani. És soha nem elég az idő, a pénz, a figyelem. Nekünk sem, tőlünk sem.

Igen, felnőttek vagyunk. Erről szól a felnőtt élet. Vagy mégsem?

A kisbaba boldogsága az anyjával töltött idő. A legkiegyensúlyozottabbak az Európában is egyre terjedő módszer szerint hordozott, anyjukra kötözött babák. Érzi még a szívverést, a melegséget, a testén át hallja a hangját. Az elválás nem olyan drasztikus a szülés után.

De ahogy a gyerek egyre nehezebb lesz, egyre kíváncsibb lesz a külvilágra. Allah megadta, hogy ne legyen az édesanyjának olyan nehéz. Nincs recept, mindannyian különbözünk, de 1-2 és fél éves kor között minden gyerek elindul felfedezni a világot.

Belép a gyerekkorba. Most a játékok a legérdekesebbek számára. Ahogy nő, változnak a játékok, saját fejlődésének megfelelően. Kint és bent, a tárgyak kötik le a figyelmét. Játszótérre menni minden nap muszáj, és ahogy egy anyuka találóan megfogalmazta: a fiúgyerek 2 és 12 éves kora között berreg J. Autók vagy babák, a szoba pályaudvarrá vagy hercegnői palotává alakul. A tárgyak adják a gyerekek legnagyobb boldogságát.

A következő időszak kezdete sem köthető pontos évszámhoz, nem is írok semmit, nehogy valaki megijedjen, hogy az ő gyerekével baj van. Nincs baj senkivel, mindenkinek megvan a saját ritmusa. Azonban a kiskamaszkor körül valamikor mindenki észreveszi, hogy együtt játszani sokkal érdekesebb, mint egyedül. Amíg a kisfiúk folyamatosan egymás kezéből szedik ki a játékokat, mert mindenkinek természetesen ugyanaz kell, (védik a területüket), a nagyok inkább kölcsönadják a legkedvesebb, legdrágább űrhajójukat, csak hogy meglegyen az együtt játszás öröme. És a szülinapi zsúron is már az az érdekesebb, hogy ki jön el, nem az, hogy ki hány barbit hoz J.

Felfedezik egymást és önmagukat. Felfedezik a gondolataikat, és azt, hogy milyen érdekesen tükröződnek egymásban. Örülnek különbözőségüknek és egyformaságuknak, felfedezik, kialakítják személyiségüket, és azt, hogy hogyan képviseljék magukat. Internet, telefon, tali, minden lehető és lehetetlen eszközt megragadnak, hogy együtt legyenek, önmaguk legyenek. A boldogságuk a másik ember lesz.

Bár nem lehet pontosan meghatározni, azért 9 és 13 éves kor között mindenkinél elkezdődik ez.

És mikor ér véget? Véget ér-e egyáltalán?

És ahogy a gyerekeknek a legnagyobb szenvedés, ha a játék szétesik, elvész, vagy nem olyan, ahogy a reklámban tűnt, a kamaszok számára sem csak poénkodás az élet. Boldogságforrásukból, a haveroktól vagy a csajoktól, az emberektől, hatalmas pofonokat is kaphatnak. Meg kell felelni az osztályban, a suliban, nem lehet lúzernek látszani, mindig menőnek kell lenni. Jól kell megválasztani a baráti kört, rengeteg szempontnak meg kell felelnie. Mit akar az anyám, milyennek látnak a csajok/srácok, na és persze a másik nem, ki vagyok én az iskola társadalmában, hogy őrizhetem meg önmagamat, és mutassak ugyanakkor egy mindig csillogó képet… és mindeközben a legjobb barát/nők mellettem állnak-e?

 Ez az időszak a legszebb nevetések, de ugyanakkor a legnagyobb szívfájdalmak időszaka is. Mikor ér véget? És véget ér-e egyáltalán?

Sajnos a szemránckrém nem használ, de nem ugyanebben pörgünk huszon, harminc, negyvenévesen? A legjobb barát/nő szerepét jó esetben átvette a házastárs, az „ellenbanda” a rosszindulatú kollégák vagy szomszédok, az iskolatársak a társadalom. A csajok/srácok maradtak J. És a szülők is…

De mi tulajdonképpen ezzel a baj? Hiszen kamaszkorunkban éppen a „nagybetűs életre” készültünk fel. Hát itt van.

A baj a szívfájdalmakkal van.

Hogy még mindig a hozzánk közelállókkal való kapcsolatunk határozza meg a boldogságunkat. Hogy még mindig embereknek akarunk megfelelni, hogy elfogadva érezzük magunkat.

A gyerekek játékai is változnak. Kétévesen máshogy játszik, mással játszik, mint 8 évesen. De a boldogsága a tárgyi világban rejlik.

A kamaszok boldogok, ha a legjobb barátokkal együtt nevetnek, és összedől a világ, amikor valamelyikük megsértődik, vagy összevesznek valamin. Nem így vagyunk mi is a házastársunkkal? Tizenévesen a társadalmi elfogadottság, „menőnek” lenni az iskolában mindennél fontosabb, még a szülőkkel való kapcsolatot is felülírhatja. Felnőttként megtanultuk kiegyensúlyozni a különböző elvárásokat, de egyvalami nem változott: igyekezetünk, hogy megfeleljünk nekik.

Boldogságunk ma, csakúgy, mint 10, 20, 30 éve, az emberekkel való kapcsolatunkon múlik. Közeli vagy távoli, ha elfogadnak, boldogok vagyunk. Mindent megteszünk ezért. Ha nem, összedől a világ. Természetesen minél közelebbről ér a seb, annál fájdalmasabb, de ha az utcán beszólnak vagy a közértben udvariatlan volt az eladónő, az is el tudja rontani a következő néhány óránkat, éppen úgy, mint annak idején, ha egy ismeretlen iskolatársunk szerint a mi kedvenc együttesünk „béna” volt.

Igen, valóban. Gyerekekkel, munkával, felelősségekkel, azonkívül jó néhány kiló plusszal és itt-ott megereszkedve, de mégiscsak nagyra nőtt kamaszok vagyunk.

De hogy kell felnőni? Mit jelent felnőni? Hogyan szabadulhatunk meg ezektől a függésektől, a megfelelési kényszertől? Ahogy telik az idő, felismerjük azt is, hogy nincs olyan ember, akivel minden szempontból egyetértünk. De ahelyett, hogy ez keserűséggel töltsön el, hogy őrizhetjük meg önmagunkat és engedjük meg ugyanezt a másiknak?

Muszlimok vagyunk, hát legyünk jobb muszlimok.

De nem megy. Nem tudok többet imádkozni, örülök, ha ennyinél nem adom alább. Olvasnom, tanulnom kellene. De ha kinyitok egy könyvet, csak azt érzem, hogy igen, jó lenne így gondolkozni, de valahogy képtelen vagyok rá. Elakadtunk…

És akkor kinyílik egy ablak. Friss óceáni szél áramlik be rajta, a kékség és a só felfrissít. Megmozgatja kicsit a mi közel/közép-keleti/kelet-európai állott, fülledt füstölő- és ételszagú levegőnket. Ki nyitotta ki az ablakot? Fiatal lánynak látszik, de valójában egy harmincas anyuka. Édes illatú virág, aki ugyanakkor kemény harcos. Yasmin Mogahed. Az egyiptomi gyökerekkel rendelkező, Amerikában felnőtt írónő a mi nyelvünkön beszél, és rátapint a lényegre. Nem azt mondja, mit kellene csinálni, hanem pontosan tudja, miért nem vagyunk rá képesek, és ott igyekszik segíteni.

A szívünk. Ott van a bibi.

Mi van a szívünkben?

Tárgyak, korunkhoz méretezett játékok? Persze, már nem kisautó meg barbiruha, hanem szép nagy autók, márkás ruhák, cipők, táskák. Ezek jelentik számunkra a boldogságot? Ha nincs, addig sírunk, amíg nem lesz; ha megkapjuk, boldogok vagyunk – természetesen addig, amíg ki nem jön a következő modell. Ha így van, nem léptünk túl egy ötéves gyerek szintjén. Természetesen öltözködni, közlekedni kell; azon kívül Allah Szép, és szereti a szépet. De ha csak ettől függ a boldogságunk, az azt jelenti, hogy az evilág olyan szinten beköltözött a szívünkbe, hogy lehetetlenné teszi bármi másnak, hogy ott megtelepedjen. Bármi másnak, mint például az Allah iránti szeretetnek.

Mi, akik ezeket a sorokat olvassuk, olvasó emberek vagyunk. Fontos számunkra a lelki életünk, ezért is keressük életünk nagy kérdéseire a megoldást. Tehát az előző kérdésre nagy valószínűséggel nemmel válaszoltunk. Megmenekültünk tehát az „evilág elfoglalta a szívemet” szindrómától?

Mi a legnagyobb aggodalmunk? A kérdés, amely kimondva – kimondatlanul valahol mindig ott van a tudatunk mélyén. A feladat, amit meg kell oldanunk, a hegy, amelyet meg kell másznunk. Tízből nyolcan azt fogják mondani: a férjem/a feleségem/az anyám/a gyerekeim. Feladat, felelősség, meg kell oldani, de nem megy. Ez veszi el a legtöbb energiát. És mi lenne, ha hirtelen, mint a mesében, egy varázsütésre rendben lenne ez a dolog? Mintha hirtelen színes lenne a fekete-fehér film, ugye? Vagy mintha kisütne a nap…

Drága testvérem, aki most magadra ismertél, csakúgy, mint én, mikor Yasmin testvérünk tollából először olvastam hasonlót, mondanom kell neked valamit. Sajnos az emberek, a hozzánk legközelebb állók is, azok is, akik iránt Allah előtt felelősségünk van, azok is, akikkel Allahért jól kell bánnunk… minden ember az evilág része, csakúgy, mint a tárgyak. A mi szívünket is az evilág foglalja el.

Hála Allahnak nem rekedtünk meg a gyerekkorban, de úgy néz ki, emberektől való függésünkben, embereknek való megfelelési vágyunkban kamaszok maradtunk. Miért? Mert a szívünket ők foglalják el. Amin a legtöbbet gondolkozunk, amitől függ örömünk vagy bánatunk, amitől még önértékelésünket is függővé tesszük: az emberek. Közeliek, távoliak, de emberek. Különböző szerepekben, de emberek.

De van tovább. Fel lehet nőni. Lelki kamaszkorunk felső határa bármikor lehet, sajnos valakinél el sem jön. De aki felismeri, hogy az emberek is, csakúgy, mint a tárgyak, Allah ajándékai; aki egy teremtmény kedvessége mögött meglátja, hogy akkor mennyire Kedves lehet a Teremtő, és aki egy teremtmény bántása elől tudja, hogy van, Aki megvédje, hogy Kié a valódi hatalom, annak a szívébe beköltözik valami. Mély béke és boldogság tölti el, hiszen Ahhoz tartozik, Aki soha nem hagyja cserben, Akinek nincsenek hangulatai, Aki mindig Állandó. Lelki egyensúlyunk nem változékony, magunkhoz hasonlóan tökéletlen, ideges, fura, nyávogós, rosszkedvű teremtmények ingadozásaira lesz bízva, hanem megnyugszik a Változatlanra, az Örökkévalóra, a Könyörületesre hagyatkozva.

Szívünket megtölti a hála, a szeretet, az imádat, a béke, a nyugalom. Hazaérkezünk, békére lelünk. Megtaláltuk Azt, Aki mindig elfogad minket úgy, ahogy vagyunk. Érdekes lehetőséget nyújt az ’ibadah két, önmagában egyik sem tökéletes fordítása: Istenszolgálatunkból Istenimádat lesz.

És így menni fog inshaAllah. Isten iránti szeretetből nem fárasztó még néhány szunna ima, vagy egyáltalán belegondolni, hogy mit is mondunk az imában. És, persze, hogy elolvasom ezeket a könyveket, nem kötelességből, hanem hogy még jobban megismerjem Azt, Akit szeretek. Megtanulok arabul, ami már évek (valljuk be: évtizedek) óta nem megy, azért, hogy eredetiben érthessem Allah szavát, mert ez tölt el boldogsággal.

És ezen kívül megszabadulok a teremtmények iránti kiszolgáltatottságtól, mert magamat egyedül a Teremtő szolgálatába állítom.

Ez a valódi iszlám, ez az ember létének célja, ez a maximum, amit magából kihozhat.

Ez a felnőttség.